A kemény tanulási folyamat "kezdete" tetten érhető a kezdetleges békáknál, amelyek még mindig hasra érkeznek.

Azelőtt, hogy az edwardsville-i Southern Illinois Egyetem tanulmánya a Naturwissenschaften című folyóiratban megjelent volna, a zoológusok úgy vélték, hogy minden béka hasonlóképp ugrik: az elrugaszkodást követően behúzzák, majd előrenyújtják elülső és hátsó végtagjaikat, és legalább a mellső lábaikra érkeznek.

Miután a kutatók videofelvételek segítségével kiértékelték a primitív testfelépítésű ősbékafélék (Leiopelmatidae) három fajának ugrásait, rájöttek, hogy ezek az állatok bizony nem nyújtják ki lábaikat - és ebből adódóan minden egyes alkalommal a hasukon landolnak.

Richard Essner, a kutatás vezetője szerint az ősbékák sajátos viselkedése arra utal, hogy az állatok ugrása két fejlődési szakaszon esett át. Meg van győződve arról is, hogy a békák evolúciós történetében a hátsó lábak behúzása fontos mozzanat volt, amely lehetővé tette az ellenőrzött érkezést, illetve a következő ugrás elkezdését.