Ecset. Színek. Fényhatás. Az impresszionizmus látomásos kellékei. Lehetnének, de nem. Egy egyszerű tárgy, egyszerűtlen eszközei csupán. Formai sajátosságai ugyan nem számítanak mérföldkőnek, nincsenek vékonyan ívelt domborulatai, robosztus külsőt takaró emelvényei, s nem szól rímekbe faragott szonettek szólamán sem. Mégis mit tud? Leplezni. Alkotni. Egy régit, az új pompáival felöltöztetni. Miért is? Mert „Ő” az álcázás nagymestere. Mi nők csak a következőképpen hívjuk: sminkkészlet!

Valószínű sokan vagytok úgy - velem együtt -, hogy tömegközlekedésre szállva végig méritek a potenciális versenytársakat. Unott arcot vágtok, miközben a másik hölgy arcát, ruháját és cipellőjét mustráljátok. Ez egy hétköznapi folyamat. Nem mondom, hogy a természetes szelekcióhoz vagy a fajfenntartáshoz nélkülözhetetlen momentum, de a napi rutin elengedhetetlen kelléke. Azt is mondhatnák, kell az önigazolásunkhoz. De mi a helyzet férfi pajtásainkkal? Ők, hogy látják ragyogó arcunkat, csodás személyiségünket, ha közben egy mázolt csuporral kell magasröptű eszmecserét folytatniuk?



Természetesen, csak természetesen!

Az erősebbik nem véleménye után kutatva, rájöttem hamis képet mutogatnak igényeikről. Azzal nyugtatnak minket, a természetes nőket szeretik. Kevés smink, kevésbé festett haj, semmi műisesség. Akkor mégis miért van, hogy a plasztik, erősen púderezett, szemceruzán élő szőkeségek után miden tekintet megfordul? Vagy a pirosítót nem csak hallomásból ismert barnára pirított feketeség mellett a levegővétel is szaporább lesz a férfi mellkasokban? Akkor most csak mondják, hogy „természetesen”, de nem gondolják természetesen komolyan?

Pirosítóba és élénkzöld szemfestékbe, valamint szempillaspirálba bújva ceruzát ragadtam, s megkérdeztem. Az első utamba tévedt férfitől megtudtam, hogy mérnökként dolgozik egy jól menő cégnél és szereti, ha egy nő igenis ad magára. Elmondása szerint nem minden hölgy fest természetességében jól. Néha valóban kell egy kis plusz „alapozó” a szépség kiemeléséhez. „Nem kell túlzásba vinni persze, de egy mutatós hölgyön ott vannak a festékes kiegészítők”. Tovább bandukolva és kérdezgetve hasonló véleményeket kaptam. „Tetszik, ha valaki tudja használni az adottságait. Ha a szeme szép azt hangsúlyozza, ha pedig az arccsontja, akkor azt emeli ki”. Abban valamennyien egyet értettek, hogy a korán kezdett és igénytelenséget tükröző ecsetvonások nem túl imponálóak. Végül arra a következésre jutottam, a kevesebb néha több, míg a több néha kevesebb.

Az egyik oldala az éremnek az esztétika, míg a másik az egészség. A nyár elején egy kedvelt napilap hasábjain elrémisztő adatok jelentek meg a bőrünkre kent „kenceficékről”. Alapozó, szemhéjpúder, rúzs, pirosító mind-mind rákkeltő és bőrroncsoló hatással bír. Ezért, ha már kenünk, a minőséget se felejtsük otthon. Kozmetikusok egybehangzó véleménye, hogy nem a legjobb módja festékeinket aluljáróban, utcaszéleken beszerezni. A megbízható és legfontosabb, hogy klinikailag tesztelt termékeket kell keresnünk. Az sem utolsó szempont, hogy magyar felirattal ellátott címke szerepeljen az átváltoztatás kellékein!



A „festéknek” lelke van?

Felnagyítva és eltúlozva: igen. Álarcot teremt az arcokon, széles ívet az ajkakon, finom szálat a szemhéjon. Mindezt a pillanat töredéke alatt. Játszi könnyedséggel hoz létre életet, hiszen merész ecsetvonások révén színezi a színtelent és élénkíti a fehéret. Néha reményt sugároz, néha a legkontrasztabb őrültség vetül elénk általa. Mindehhez pedig csak a kezünk szab határt, mivel ez az egyetlen összekötő elem eme tárgy és a valóság között.

Ezt a hétköznapi „csodát”, csak úgy hívjuk szemceruza, vagy közönyösen szájkontúr. De mi lett volna, ha Leonardo is csak úgy tekint zsenialitásának tárgyára, mint egy megkopott ecset fénytelen harmóniájára? Nem azt tanuljuk egész életünk során, hogy mindig mögé kell nézni a látszó világnak? Úgy vélem, ez a tárgy egyszer többet mond majd minden szónál. Már most is tele vannak vele a szaklapok, s csak úgy emlegetik, mint az átváltozás koronázatlan királynőjét. Lehet Kaffka is megirigyelné a leírtak ismeretében dicsfényét. Általa az alkotás gyermekien könnyűnek tűnik. Csupán a válogatás formaiságán kell túl lennünk és kezdődhet is a művészet. Mert, hogy művészet az egyszer már biztos. Bármi lehet az csak a megfelelő oldaláról kell nézni a dolgokat.

A megformálás egyediségén múlik minden. S ki lenne erre leginkább képes, mint a nő, akinek varázsa persze nem egy ceruza élezettségében rejlik, de azt jól használva nagyobb sikere lehet, mint Mona Lisa arcképének bármikor a történelem folyamán. Mosoly itt, kacsintás ott és bevált a szponzorok leghőbb vágya: kérek még belőle, ennyi nem elég. Ha, esetleg, van valaki, aki nem így látja, aki csak egy fondorlatosan kiépített reklám áldozatának véli magát, ám legyen.

S ha van olyan olvasónk, ki nem hisz a csodatevő, teremtő kontúr részleteiben ne is olvassa tovább. Ahogy egy csatában is vannak vesztesek úgy én is beletörődik a harc kimenetelébe. Tudom, hogy megnyerni nehezebb, mint legyőzni. Ezért nekik csak annyit üzenek: az ízlés gusztus dolga!