Az ordovícium, a földtörténeti ókor második időszaka alatt a földrészek még teljesen másképp helyezkedtek el, mint ma. A déli féltekén elhelyezkedő hatalmas Gondwanán kívül csupán három kisebb kontinens, Laurentia, Siberia és Baltica sorakozott az Egyenlítő körül. Mark Williams és Jan Zalasiewicz, a Leicesteri Egyetem és Thijs Vandenbroucke, a Lille-i Egyetem kutatói megállapították, hogy a korszak vége felé ennek ellenére Földünk ugyanúgy éghajlati övekre tagolódott, mint ma - írja a Der Standard című osztrák lap internetes kiadása (www.derstandard.at).

A maihoz hasonlóan egy poláris front választotta el a meleg és a hideg lég- és víztömegeket egymástól, és ez a front többször el is tolódott - lehűlés esetén az Egyenlítő, felmelegedés esetén a sarkok felé. A kutatók erre chitinozoák elhelyezkedéséből következtettek. Ezekről a mikrokövületekről mindössze annyit tudni, hogy parányi állatoktól származnak, amelyek az egész Földön előfordultak.

A chitinozoák szórásképe eltérő környezeti körülményekre, így éghajlati övekre utalt. Sőt, a minták megfeleltek a földtörténet mostani szakaszában kirajzolódóknak, azaz a meleg és hideg korszakok váltakozásának - számolnak be eredményeikről a kutatók az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS). Jelenleg egy interglaciálisban (két jégkorszak közötti kor) élünk, és az ordovícium végén is erőteljes eljegesedés következett be, amely tömeges fajpusztuláshoz vezetett.

Az akkori jégkorszakot - az elmúlt 600 millió év egyik leghidegebb időszakát - eddig nem tudták az akkorra kiszámolt légköri szén-dioxidszinthez kapcsolni. A mostani tanulmány azonban rámutat arra, hogy azokat a számításokat lefelé korrigálni kell. A mai érték hússzorosa helyett csak ötszöröse lehetett a szén-dioxid koncentrációja, különben nem létezhettek volna a most felfedezett éghajlati zónák. Az ötszörös érték magasnak tűnhet, a Nap sugárzása azonban akkor gyengébb volt a mainál, kiegyenlítve a hatást.