Több száz Korán-példányt égetne el egy pap és maroknyi gyülekezete Floridában a szeptember 11-ei terrortámadás kilencedik évfordulóján. Bár országos-, sőt, világszintű felháborodást váltott ki a terv, az iszlamofóbia jelensége érezhetően terjed a Nyugaton.

Gondolhatunk itt a Ground Zero mellé tervezett iszlám kulturális központ elleni heves tiltakozásokra, a Mohamed prófétát csúfoló karikatúrákra vagy a franciaországi mecsetek elleni támadásokra. Ez a mostanra gyűlöletté fokozódott szembenállás nem újkeletű, körülbelül az iszlám megszületésével egyidős.

Vissza a jövőbe

A nyugati ember évszázadok során meggyökeresedett sztereotípiákat használ, vagy általánosít. Utánanéztünk milyen háttere, hány évszázados múltja van a Korán-égetésnek, illetve a muszlimok elleni diszkriminációnak és gyűlöletnek.

Akbar Ahmed, a cambridge-i egyetem professzora három szakaszt különböztetett meg a nyugati és az iszlám civilizáció viszonyában. Az első az iszlám keletkezésétől kb. a törökök visszaszorításáig tart, a második az európai gyarmatosítás időszakára tehető, a harmadik pedig a neodzsihád kifejezéssel fémjelezhető leginkább.

„Az Isten arcul csapása”

A keresztény Európa a kezdetektől képtelen volt objektívan szemlélni az iszlámot. Az új vallás ugyanis rögtön létrejötte után hihetetlen gyorsasággal tört előre, így veszélyt jelentett Európára. Ezt erősítette tovább a keresztes hadjáratok kudarca, majd később az oszmán törökök több évszázados fenyegetése. Talán ez volt az oka, hogy az intolerancia valójában inkább a kereszténység hozzáállását jellemezte.

A pápák többször is bevezették a hátrányos megkülönböztetés politikáját a kereszténység határain belül élő más vallásúakkal szemben. Megkülönböztető ruházatot kellett viselniük, közhivatalt nem vállalhattak, keresztény ünnepek alkalmával nem lehettek az utcákon, a keresztények nem érintkezhettek velük, nem ülhettek velük egy asztalhoz, nem tehettek szolgálatot az ő házuknál, nem kereskedhettek velük.

A XIV. század elején V. Kelemen pápa már úgy vélekedett, hogy "az iszlám jelenléte keresztény földön az Isten arcul csapásával egyenlő". A spanyol inkvizíció közel 300 éven át üldözte a muszlimokat Granada visszafoglalása után. Az első Korán égetést pedig 1530-ban VII. Kelemen pápa rendelte el, mikor az oszmánok már egész Európát fenyegették.

Európa ráült a Közel-Keletre

Azt hisszük manapság, hogy a Nyugat-ellenes érzület az iszlám velejárója, holott a jelenség újkeletű. Az iszlám világ nagy része tulajdonképpen a XIX. századi kolonizáció során találkozott először szemtől szembe az európai civilizációval. A keresztes háborúk ugyanis nem érintették az egész térséget.

A gyarmatosítók nem akkor követtek el végzetes hibát, mikor saját politikai érdekeiknek rendelték alá az országokat. Sőt, az arabok jelentős része eleinte lelkesedett a modernizációs törekvésekért. Ott vetették el a sulykot, amikor eszmei-ideológiai síkon is irányítani akarták a térséget. A helyi hagyományokkal nem törődve az arabokra akarták kényszeríteni az európai szokásokat, életvitelt.

A kolonizációt legtöbbször erőszak és az iszlámmal szembeni megvetés kísérte. Innentől kezdve jelenti a muszlimok számára a Nyugat az istentelenség, az igazságtalanság és a dekadencia megtestesítőjét. A helyiek úgy érezték, elveszítik gyökereiket, így önazonosságukat is, melyet a vallással akartak megőrizni. Így az európaiaknak „köszönhető” végsősoron a muszlim egységtörekvés, a pániszlamizmus is.

Az új ellenség kikiáltva

Az 1990-es évek elején fokozták a problémát a mérvadó politikusok felelőtlen kijelentései. Például Willy Claes NATO-főtitkár 1995-ben az iszlámot nyilvánította elsőszámú veszélyforrásnak a poszthidegháborús helyzetben. Nem sokkal később felmérést végeztek az amerikaiak körében: 61 százalékuk szerint jelentett az iszlám feléledése közvetlen fenyegetést.

Pár évvel ezután, id. Bush elnök „keresztes hadjáratot” hirdetett a „Gonosz” ellen. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy amíg a politikusok nem ismerik fel a történelmi összefüggéseket, nem születhet béke. Sőt, a médiával karöltve egyaránt okozói a két civilizáció közti viszony elmérgesedésének. A média ugyanis sokszor hiányos, pontatlan, egyoldalú, torzított híreket közöl, melyek megerősítik régi előítéleteinket.

Ilyen eset volt például az 1989-es Salman Rushdie-ügy tálalása a sajtóban. A nyugati média az egész iszlám világgal azonosított iráni vallási vezető, Khomeini ajatollah „halálos ítéletét” tette közzé. Arról azonban mélyen hallgatott, hogy a kicsit később megrendezett Iszlám Konferencián majdnem az összes tagállam szembehelyezkedett a határozattal.

A neodzsihád és a média összecsókol

Természetesen ez a másik oldal egyes vezetőire is vonatkozik, mint például Szaddam Husszeinre is, aki több ízben dzsihádra szólította fel az iszlám világot. Ekkor vált az iszlámkép meghatározó tényezőjévé ez a fogalom, melyet tévesen „szent háborúként” szoktak fordítani.

A „dzsihád” szó jelentése valójában erőfeszítés, törekvés. Erkölcsi, szellemi, spirituális és fizikai értelemben egyaránt. A fizikai erőfeszítés eredetileg az iszlám hit terjesztése révén végbemenő világhódító háborút jelentette. Felfogásuk szerint ugyanis a világbéke megteremtésének feltétele az egész világ iszlám hitre térése.

Mára azonban már mást jelent, már nem kötődik a Koránhoz, ezért is nevezik inkább neodzsihádnak. Korunk terroristái a hitetlenek elleni hadviseléssel azonosítják a dzsihádot, akik valamiféle ideológiai alapot keresnek tevékenységük igazolására. Magyarul, a terroristák a Korán szavait kiforgatva terjesztik gyilkos eszméiket.

Európa azonban nem csak a dzsihád fogalmának félreértésekor követ el hibát, hanem amikor gondolataiban homogenizálja az egész iszlám világot. Ha már az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, a Nyugat legalább a hozzáállásán változtasson ahhoz, hogy a két civilizáció kapcsolata ne romoljon tovább.