Elcsépelt lenne, ha azzal indítanék, hogy az életvitelünk egyre inkább felgyorsult: inkább azt mondom, hogy nem látom még, mikor fogunk teljesen kimerülni az „őrült táncban”. Mert ki fogunk. De addig is csevegünk, tájékozódunk, szórakozunk, dolgozunk, és persze tesszük mindezt a kerék után következő legnagyszerűbb találmány segítségével, ami nem más, mint a számítógép. Jelen írás a szórakozás egyik - igen elterjedt ám valahol lebecsült – fajtájával, az elektronikus játékokkal foglalkozik, nem Tetris szinten.

Volt egyszer egy Tetris…

Volt. Ahogyan a fáma szerint özönvíz is, de mindez nem befolyásolja szervesen a hétköznapjainkat: gondolatunk már a XXI. században jár, akkor is, ha elhisszük, sokat köszönt az emberiség az ominózus mega-zuhénak. Mégis ennek köszönhetünk sokmindent. Ez igaz a játékokra is.

Írásunkban a First-person shooter, (FPS) vagyis a lövöldözős játékokkal mutatjuk be a fejlődési szakaszokat, nem grafikus megjelenítés megközelítésből.

Gyorstalpaló

Az első számítógépes játékra már talán senki sem emlékszik. Nem csoda, a szobányi gépekre írt, 1961-es Spacewar nem valószínű, hogy egy mai gamer igényeit kielégítené. Mégis, az első generációs játékokról beszélünk, amelyek története egészen a nyolcvanas évek legvégéig - és még utána is - folytatódott. A grafika több mint húsz év alatt hatalmasat változott, persze mai szemmel csak mosolyogni tudunk mindezen. Az első generáció arról szól, hogy a lelkes játékos föl-le, ugrás-lövés kombinációval irthatja a mai szemmel már igen otromba ellent. Punktum. A mesterséges intelligencia (AI) szóba sem jöhetett.

A második generáció hatalmas ugrást jelentett, hiszen törekedett a háromdimenziós megoldásokra igaz, kezdetben kevés sikerrel. Ebben az osztályban a grafikus újdonságok több lehetőséget adtak a programozók kezébe, a játékmenet azonban maradt a régiben: elsőgenerációs játékmenet, más szemszögből. Megemlíteném az egyik legnagyszerűbb második generációs játékot, a Doom 1-et, amely 1993 decemberében jelent meg. Igaz, már előtte is voltak próbálkozások, amilyen a nagysikerű Wolfeinstein 3D volt. AI? Ugyan.

A harmadik generációtól számíthatjuk a hardware gyártók őrült fegyverkezését: a fejlesztők kaptak a lehetőségen, így egyre látványosabb játékokat hoztak ki a „virtuális öntödéből”. Már kevés volt az első-második generáció szemlélete, újdonságokkal kellett előrukkolni. Ilyen volt a sokunk által ismert és szeretett Duke Nukem 3D - amely valójában a harmadik generáció előfutárának számított - ahol a gyilkolászáson kívül már több lehetőség is adott volt: lövéseinktől törtek a berendezési tárgyak, valamint két ellenfél semlegesítése között biliárdozhattunk, vagy topless táncos lányokat pénzelhettünk. És akkor nem említettük meg a vicces beszólásokat. A hasonló szellemiségű játékok jelen pillanatban is elárasztják az áruházak polcait. A játékos ilyenkor vélheti úgy: csillog-villog, de valami nincs rendben vele. AI persze továbbra sincs.

A negyedik generációs játékok korát éljük. A világ történetét tekintve kidolgozott, amelyben különböző - ideológiai - nézetű és jellemű karakter él, mozog, dolgozik. Ha kell, menekül, harcol, segíti, vagy éppen hátráltatja a játékost. Apropó játékos: felfogadhat - vagy egyéb érdemei következtében mellé csatlakoznak - gép által irányított segítőket. Velük cseveghet, segítséget kérhet tőlük, vitatkozhat - vita után a legjobb a szex és erre már van is lehetőség - és persze harc közben is parancsolhat nekik. Egy modern, negyedik generációs FPS játék átveszi a szerepjátékok által nyújtott választási lehetőségeket, kütyük és a karakter fejlesztését. Ami mégis meglepő, hogy AI nem létezik.

Mit hoz a jövő?

Elsőként ötödik generációs játékokat: háromdimenziós szemüvegekkel, a gamer arcának a játékba helyezésével, gép előtt szorongatható műanyagfegyverekkel - amivel a gamer „saját maga” képes lepuffantani a virtuális ellent a monitor előtt ülve. Állva? Futva? Lebegve? - és megannyi, egyenlőre megjósolhatatlan kütyüvel. AI? Nem.

Hiszen mindez a hatodik generáció szülötte lesz. Talán sci-fi-be illő lehet, de minden jel arra mutat, hogy előbb-utóbb meg kell születnie a mesterséges, világon túli, általunk alkotott világnak. A maga istenével persze, azok pedig nem mi leszünk. Pech? Hogyne. Már megint nem mi leszünk azok, igyekezzünk bármennyire is.

Hetedik generáció viszont már nem lesz, ugyanis nincs hova tovább. Isten is megpihent a hetedik napon.

Jó? Nem jó?

Elcsépelt lenne, ha azzal folytatnám, hogy az életvitelünk egyre inkább felgyorsult: inkább azt mondom, hogy nem látom még, mikor fogunk teljesen kimerülni az „őrült táncban”. Mert ki fogunk. De addig is csevegünk, tájékozódunk, szórakozunk, dolgozunk, és persze tesszük mindezt a kerék után következő legnagyszerűbb találmány segítségével, ami nem más, mint a számítógép.

Ahogy telnek az évek, ahogy újabb generációk követik egymást, annál többen fognak valamilyen virtuális játékkal mulatni az idejüket és nem csak a hangzás kedvéért az életüket is. Már most is lehetőségünkben állna a játékok által normákra tanítani a gyerekeket, ha már a család egyre kevesebb szerepet játszik - sajnos - ebben a funkcióban. Az oktatást is bele lehetne csempésznünk: emlékszem, rám is hatással volt az, amikor Albinoni Adagiójából egy részletet hallhattam a goblinok mészárlása közben egy régi szerepjátékban.

Vannak olyan emberek, akik számára a matematika nem olyan kedvelt tudományág: ha a nebuló egy játékban nem oldja meg a feladatot - nem teljesítése esetén nem tud továbbjutni - máris szerethetőbbé fog válni.

Mindez hülyeség? Szerintem nem. Vagy tessék tenni ez ellen valamit, vagy tessék csapkodni a billentyűzetet- rángatni az egeret, beleéléssel. Méltóságteljesen, sorsunk elfogadásával.