Az első négy hónap elemzésétől most eltekintenénk. Nem azért, mert nem tett semmi említésre méltót a Bajnai-kabinet, hanem mert a választásokat követően olyannyira átalakított mindent az új kormány, hogy Bajnaiéknak nem sok nyoma maradt a mai magyar valóságban.

Pedig két érdeme is volt a posztgyurcsányi kormányzásnak. Az egyik, hogy elég sok, viszonylag független szakértőt alkalmazott. A másik, hogy Bajnai Gordon vezette, aki az első – és talán utolsó – jóképű miniszterelnöke volt Magyarországnak.

Tavaszi fordulat

Az áprilisi választási eredmény semmiképp sem a Bajnai-féle kormányzás teljesítményének következménye. Az MSZP csúfos – bár előre megjósolt – veresége elsősorban Gyurcsány Ferenc többéves „áldásos” tevékenységének volt köszönhető.

A kérdés igazából már csak az volt, mekkora mértékben nyeri meg a választásokat a Fidesz-KDNP szövetség. A párt végül hozta a kétharmadot, sőt több mint 68 százalékon végzett, a 386-ból 263 helyet szerezve ezzel a Parlamentben. Az Orbán vezette kormány így Európa legtámogatottabb kormányává vált, még az Erdogan-féle török AKP-t is maga mögé szorítva.

Az MSZP a várakozásoknak megfelelően 15, a Jobbik 12, az LMP pedig 4 százalékon végzett. Az eddigi országgyűlések oszlopos tagjának számító, ám az elmúlt időszakban botrányoktól terhes MDF így végleg kiesett a Parlamentből, minek következtében Dávid Ibolya lemondott az elnökségről, és kivonult a politikából.

Így alakult ki tehát az a tét nélküli helyzet, hogy ami egyszer gondolatként megfogan egy kormánypárti képviselő fejében, és törvénytervezet formájában a Parlament elé kerül, abból egészen biztosan törvény lesz.

Beindult a törvénygyár

A kétharmados kormányszövetség egyből beindította a rakétákat, pár hét leforgása alatt átalakította a teljes közigazgatást, minisztériumokat vont össze, és futószalagon gyártotta a törvényeket.

Ahogy az egy kormányváltáskor lenni szokott, az állami szervek fői tömegével hullottak, és a párthoz lojális arcok kerültek a vezetői székekbe. Még a köztársasági elnöki székbe is saját figurájukat ültették, aki nem is titkolta, hogy a törvénykezésnek „motorja”, nem pedig akadályozója óhajt lenni.

A minisztériumokban is tömegével mondtak fel a közszolgáknak, miután az új kormány hamarjában megszavazott egy törvényt, mely lehetővé tette az indoklás nélküli elbocsátást a közszférában.

Féktelenül

Az alkotmányos rend felett őrködő Alkotmánybíróság hatáskörét is jelentősen megnyirbálták. Nem elég, hogy beültették a szakmailag megkérdőjelezhető ex-Orbán kancelláriaminiszter Stumpf Istvánt a jelenleg tíztagú szervezet soraiba, de még a gazdasági tárgyú törvények megsemmisítésében is korlátot szabtak nekik aktuálpolitikai célok – nevezetesen a 98 százalékos különadó – miatt. Arról nem is beszélve, hogy ezentúl nem egy-egy tagot állíthatnak majd a parlamenti frakciók a jelölőbizottságba, hanem a pártok arányához kell igazodnia az összetételnek.

Hogy a Montesquieu-i hatalmi ágak szétválasztásán alapuló demokrácia képét – persze csak látensen – még inkább elhomályosítsák, egy törvénymódosítással bebetonozták legfőbb ügyészüket pozíciójába, és még érinthetetlenségét is biztosították. A jövőben ugyanis csak kétharmados többséggel lehet hozzányúlni az ügyészségről szóló törvényhez, emellett megszüntették a legfőbb ügyész interpellálhatóságát.

Tehetetlen ellenzék

Még egy egységes ellenzék sem tudna sok mindent kezdeni egy kétharmaddal rendelkező kormánypárttal, a mostani három frakciónál azonban nehezen lehetne összeegyeztethetetlenebb politikájú pártokat találni.

A Mesterházy-vezette MSZP-frakciónak esélye sincs szövetségesre találni a másik két párt személyében. A Vona Gábor irányítása alatt álló Jobbik-frakció épphogy csak nem köpi le őket. Az LMP is igyekszik önálló politizálást folytatni, habár a párton belül vannak halovány személyes vonzalmak mind az MSZP, mind a kormánypárt felé.

Ha mégis egyformán szavaznak esetenként az ellenzéki pártok, az csakis annak köszönhető, hogy nem értenek egyet a kormánnyal, azonban soha nem veregetnék hátba egymást.

Maga a kormány is más-más stratégiát alkalmaz a három frakcióval szemben. Az MSZP mintegy aduászként szolgál számukra, hiszen minden bűnt az ő kontójukra tudnak írni, és ezt hangzatosan a fejükhöz tudják vágni ülésről ülésre. A Jobbiktól mintha kissé tartottak volna, ezért több olyan intézkedést is eszközöltek, mellyel egyértelműen a szélsőjobboldali párt alá próbáltak tenni. Az LMP-t pedig eleinte próbálta magához édesgetni a kormánypárt, először kevés, mostmár semmilyen sikerrel.