Beszéljünk először egy kicsit Magyarországról…

Először 14 éves koromban jöttem ide. Akkor azt gondoltam, ez a legszebb város Európában… és még mindig így gondolom.

Gyerekként végiglátogattuk a szüleimmel az akkori kommunista Kelet-Európát… 1970-ben volt ez, tehát Magyarországnak már sikerült talpra állnia az 56-os iszonyatból. Magyarország akkor viszonylag liberális volt, főleg a 70-es évek Prágájához hasonlítva. Két-három napot töltöttünk itt, és emlékszem, 14 éves fejjel már akkor is azt gondoltam, hogy „ez egy jó hely, szeretem”. Aztán amikor legközelebb itt jártam az már a bandával volt. Azóta is szeretek ide jönni.



Emlékszem, amikor a Várban találkoztunk rajongókkal egy koncert után, és egész éjjel a folyót nézve boroztunk. Egyszer egy lánnyal is volt ilyen… elég jó hely hölgytársaságban ott ücsörögni egész éjjel…

Van az új albumnak valami kiemelt, különleges jelentése, olyan üzenete, amit eddig még nem mondtatok ki?

Szerintem itt nem üzenetekről van szó. Félreértés lenne azt gondolni, hogy a NMA lemezei üzenetekről szólnak. Vannak, akik azt gondolják, hogy például hasonlítunk a Chumbawamba-ra vagy a Redskins-re, vagy Billy Bragg-re, ahol is a zene csak azért van, hogy egyfajta háttért szolgáltasson a napirenden levő ügyek számára. Ez sohasem volt igaz, még a legelső lemeznél sem. A Vengeance? Az valamiféle üzenet volt? Remélem nem.

Nyilván nem ennyire szó szerint értettem a dolgot…

Természetesen sok összetevője van. Sokan azt mondták, olyan, mint egy koncepció-album, mert olyan hangzásvilága van, és annyira különbözik mindentől, amit eddig csináltunk. És nagyon egyenes.

Sokat gondolkoztunk azon, hogy milyen is a hangzásvilágunk. És elhatároztuk, hogy pontosan azt visszük véghez, amit kigondoltunk.

Szövegileg nem igazán volt ilyen. Ezúttal sokkal inkább az emberekről szólnak a dalok. Nem sok olyan van közötte, ami azzal foglalkozik, mi zajlik körülöttünk a világban. Részben azért is, mert ezt annyiszor ellőttük már a ’Today is a good day’-en. Persze azért ott van a Qasr El Nil Bridge, ami az egyiptomi zavargásokról szól. De vezértéma nem volt.

Az alkotási folyamat közben van olyan, hogy kiemelsz egy témát, és próbálsz afelé haladni, hogy megnézd miként sül el?

Szövegileg nem. Zeneileg igen.

Zenei szempontból nézve valóban koncepció-albumnak lehet tekinteni, mivel sokat foglalkoztunk a zenei részével. Szöveg szempontjából viszont ugyanúgy bármi benne van, amiről csak épp írni akarok, ami elég szerteágazó. Ahogy mondtam, ott van a dal az egyiptomi eseményekről, de írtam egyet például Evel Knievel-ről is. Meg egyet… kísértetekről. A legtöbbnek viszont a családok és emberi kapcsolatok az alapjai.

Ilyenkor nekiülsz egy papírral meg egy tollal?

Nem. Az NMA esetében az album írása úgy megy, hogy elképzelünk két szekrényt. Az egyikbe pakoljuk a zenei ötleteket: gitár-riffek, akkordok, billentyűs ötletek, dobritmusok.

Mindig van nálam jegyzetfüzet, és írogatok. Elmesélt történeteket. Lehet, hogy ücsörgök a Holdat lesve egy hajón, és eszembe jut valami… Tényleg bármi belefér. Olvasok valamit, ami beszél hozzám valamiért, és ebből írok valamit. Ezek mind bekerülnek az „ezekről a dolgokról akarok dalt írni” szekrénybe.

Ezek után az a dolgunk, hogy várjunk addig, amíg ezek a szekrények meg nem telnek. Akkor mondjuk azt, hogy „na, akkor most írjunk albumot”. Ez nagyon fontos, mert például a 90-es évek közepén ezt nem tettük meg.

Ekkor elő lehet húzni egy ötletet, mondjuk egy dobritmust. Megnézzük, mit tudunk ezzel kezdeni. Hopp, egy szöveges ötlet? Eh, ez nem jó, nem működik… aztán szépen megírunk egy dalt. Az első, ami születik általában hulladék, eldobjuk, aztán egyből jön a következő.

Mivel annyi ötlet összegyűlt már, szinte sosem fogynak el. Amikor dalszöveget írok, nálam mindig egyik dologból következik a másik. Mivel annyi ötlet áll sorban, és vár, így elkerüli az ember azt, hogy leblokkoljon. Sok-sok várakozó ötlet kell. Igazából ez a módszer lényege.

Amikor eljutottam oda, hogy 2011 elején írni kezdtem ezt a lemezt, elutaztam Egyiptomba. A húgom ott él. Természetesen eleve rengeteg dolgot írtam volna odakinn. Nyilván elkerülhetetlen volt, hogy írjak a zavargásokról, forradalomról.

Elutaztunk Montana államba is, Butte-ba. Evel Knievel gyermekkori hősfigura, na nem az enyém, hanem Marshallé. Butte Knievel szülővárosa. Eljutottunk egy étterembe, ahol róla beszélgettünk a pincérnővel, aki ismerte személyesen. Érdekes volt, mert egy rakás nagyon figyelemreméltó eszmét testesített meg az az ember. Egyfajta hozzáállást. Érdekes ember lehetett…

Mindig fel lehet tápászkodni a földről….

Vagy máshogyan… Ilyesmikre találtam rá, amíg az album írásáig el nem jutottam. Miközben kerestem a szöveges ötleteket, már ott volt több oldalnyi írásom róla, mindenféle történet. Valahogy így működik ez.

Szólólemez-tervek? Forgatsz valamit a fejedben?

Nem. Igen. Mindig. Tudod, négy év eltelt a legutóbbi lemezünk óta, és nem mondhatnám, hogy ez alatt tétlenek lettünk volna. Meghalt a menedzserünk, úgyhogy rákényszerültünk, hogy magunk vigyük az ügyeinket, míg végre találtunk új menedzsert. Történt egy tűzeset, ami mindenünket elpusztította, ezzel elvesztettünk fél évet. Elvesztettük a basszusgitárosunkat, ezáltal is hónapok teltek el, míg találtunk utánpótlást. Mindezek hátráltattak.

Aztán jött ez az egész 30. évfordulós kampány, ami szintén elvitt fél évet. Végül nekiültünk, hogy megírjuk az új lemezt. Tavaly februárra teljesen kész is volt, keveréssel, mindennel együtt. Gyorsan összehoztuk.

Jelen pillanatban, hogy már Ceri is a bandában van, egészen gördülékenyen mennek a dolgaink. Jól összeállt a zenekar, összefogottak vagyunk, és felpörgetett minket a sok lehetőség, ami az új lemez által megnyílt előttünk. És van egy új menedzser mögöttünk, aki új területek felé is kacsintgat, újra a nagyvilág felé. Igazi zeneipari ember, tudod mire gondolok.

Undorodunk a zeneipartól, teljesen kívül is helyezzük magunkat rajta. De ez a fazon hidakat próbál építeni a szórakoztató ipar és a bandánk közé… úgyhogy a jelek szerint nagyon elfoglaltak leszünk, legalábbis az elkövetkező másfél évben biztosan. Ezért nem nagyon van lehetőségem arra, hogy új szóló dolgokon agyaljak.

Említettél egy sor veszteséget, ami az elmúl években érte a zenekart. Nem lehet, hogy valahogyan ezek segítenek is? Sokan mondják, hogy minél több veszik el, annál gazdagabb leszel. Számodra a veszteség rejt ilyesféle titkos hasznot?

Ilyen a dolgok természete. El kell veszíteni valamit ahhoz, hogy nyerj valami mást. A természetben nincsenek vákuumok. Ugyanígy nem lehet valamiből még többre szert tenni anélkül, hogy el ne veszíts valamit. Ahhoz, hogy előre haladjon az ember, meg kell változni. Ahhoz, hogy változni tudjon, dolgoknak el kell vesznie, és ez jó így.

Ez a menedzselés dolog viszont… Meg kellett tanulnunk, hogyan is kell saját magunkat futtatni, és ez rengeteg időt vett igénybe.

És energiát…

Olyasféle dolog ez, ami minket egyáltalán nem foglalkoztat. Csak ment bele a rengeteg idő és energia. A stúdió elvesztése lehetett volna valami… legalábbis anyagi értelemben… nos, végül kiderült, hogy valaki más hibájából történt a tűz, úgyhogy a biztosító fizetett valamennyit. Persze sok személyes tárgyunk odaveszett, szentimentális dolgok, de ez nem baj. Ezek csak tárgyak.

Volt valamikor olyan pont, amikor azt mondtad magadban, hogy „én ezt nem csinálom tovább”?

Nem, nem… egyáltalán nem. 2010-ben Michael és én már erről a lemezről beszélgettünk. Már kiagyaltuk ennek az albumnak az alapjait a fejünkben. Nem biztos, hogy a bandából mindenki teljesen egyetértene ezzel, de már arról beszéltünk, hogy építjük fel a dobokat, hogy visszafogjuk, letisztítjuk magunkat, sok különböző dolgot majd kipróbálunk, és a végén egy „forma 1-es” hangmérnöknek adjuk oda a végső mixelésre.

A végén pedig ezt is tettük, és működik a dolog. Ceri megszerzését igazi nyereségként élem meg. Minden mozgásba került. A banda tagjai közötti dinamika, és a kapcsolatok is megváltoztak. Hozz be egy új tagot, és minden megváltozik. És ez mindig jó dolog. Persze, az emberünk elképesztően fiatal, és rengeteg energiát hoz a zenekarba, és ez is nagyon jól jön.