Céltudatosan, ötletgazdagon és rendkívül fiatalon két színházi rendezéssel a háta mögött Varró Ilona Ágnes, joggal lehet büszke az eddigi munkájára is. Az általa életrehívott társulat, vagyis a Manifesztum Színház, a Bethlen Téri Színházban, március 27-én, fél nyolcas kezdettel, valamint a Bakerlit Multi Art Centerben április harmadikán illetve hetedikén, este nyolcórai kezdéssel a Woyzeck című darabot mutatja be amelynek feltett szándéka az, hogy a közönség, „kellemetlenül” érezze magát: a groteszk, előadó és befogadó közötti határok, már-már eltűnése miatt. A darab rendezőjével, dramaturgjával és társulatvezetőjével beszélgettünk.
Megannyi fiatal töretlenül, a slágerszakokat választja a felsőoktatási intézmények kínálatából: gondolok itt a turizmus-vendéglátásra, valamilyen divatos nyelvszakra, vagy éppen - kis öniróniával élve - a kommunikációra. Miért esett a választásod pont a rendezésre?
Ó, hát ez a kedvenc kérdésem. A "miért akarsz rendező lenni". Nem tudom, soha nem is tudtam, de annyian kérdezik, hogy lassan már ki fogok találni valami jól hangzó gyerekkori történetet, és ezentúl mindig azt mondom: "hatéves koromban katartikus hatást tett rám egy bábszínházi előadás", valami ilyesmit. (Nevet)
Viccen kívül: tényleg nincs semmi érdekes történetem. Ha jól emlékszem, tizennégy voltam, amikor egyszer csak beugrott, hogy én rendező leszek. Nem konkrét élmény hatására, csak úgy eszembe jutott. A semmiből. És azóta nem is vágyom semmi másra. Azt szoktam mondani, hogy a személyemnek a nyolcvan százaléka a színházi ember, és csak a maradék a magánszemély.
Hölgyek életkorát ugyan nem illik firtatni de azt hiszem, ebben az esetben nem lennék udvariatlan ha megemlíteném a tényt, hogy alig vagy több, mint húsz esztendős. Miben érzed magadat már most kimondottan erősnek és mi az, amihez még hozzá kellene tenned ahhoz, hogy még jobb legyél a szakmádban?
Szerintem egyértelműen a szorgalmam az erősségem, a munkabírásomra vagyok a legbüszkébb. Képes vagyok napokig egyfolytában, tényleg megállás nélkül gondolkodni egy olyan problémán is, hogy a huszadik jelenetben ki hol álljon. Vagy századszorra végigolvasni a szövegkönyvet a villamoson, hátha eszembe jut egy új ötlet.
Persze, nyilván nem tökéletesek még ezek az ötletek: tényleg húszéves vagyok, a harmadik bemutatóm készül, számtalan dolgot kell még megtanulnom a szakmáról, a fogásokról, a hatásokról.Szerintem talán éppen ezért van egyfajta furcsasága, nyerssége a munkáimnak, ami talán megfoghat néhány embert. Simán elkövetek olyan dolgokat, amiket egy tapasztalt rendező soha. Mert nekem az úgy tetszik, és nekem még senki nem mondta azt, hogy nem szabad...
Mit gondolsz, kinek kellene segítenie a fejlődésedet?
Úgy érzem elősorban tanításra, vezetésre lenne szükségem, mert bár ez is hatalmas élmény, de jelenleg mindent magamnak kell megtapasztalnom, kikísérleteznem. Amennyiben valaki átadná nekem a tapasztalatait amelyet rendezőként szerzett, több időm maradna az érdemibbnek nevezhető munkára. Rendezést csak a Színművészetin tanítanak, sehol máshol, és ott négyévente indul szak. Eddig még alkalmam sem volt jelentkezni,de természetesen, rajta vagyok az ügyön. (Nevet)
A rendező nem végezhetné a hivatását színészek nélkül. Milyen sikerek, kisebb-nagyobb súrlódások játszódtak le közöttetek a próbák során? Egyáltalán mit érdemes tudni a szintén igen fiatal színészekről akikkel ha nem tévedek, igen jó barátságban állsz?
Barátság - ez nem a legpontosabb szó. Van egy három-négy emberből álló, szilárd magja a társulatnak, akikkel nagyon jóban vagyok, Major Bálint, Ábel Stella, Pusztai Luca, valamint Szolnok Bencével is jól elvagyok. Nagyon jó kollégák, szövetségesek. Valahogy ez több is egy barátságnál, ugyanakkor kevesebb is. Nagyon bizalmas a viszonyunk, és nagyon szeretünk együtt lenni, én például sokszor szívesebben töltök időt velük, mint bárki mással. Egyébként a többiekkel is jól kijövök, ez a próbafolyamat például majdnem konfliktusmentesen zajlott le. (Interjúnk alább folytatódik - a szerk.)
Nem voltak hangos szavak, sértődések - mindenki helytállt, fegyelmezetten csinálta a dolgát. Aztán megöleltük egymást, és azt mondtuk: "kösz a próbát, jó voltál". Majdnem minden próbaalkalom után így volt. Azok jó pillanatok voltak.
Legfrissebb rendezésedet a széles körben ismert Franz Woyzeck közlegény története ihlette. Ahogyan a Bethlen Téri Színház honlapján olvashatjuk, egy emberkísérletről van szó, huszonhárom képben. Kik a kísérleti alanyok? A színészek vagy a nézők?
Ez egy összetett dolog. Egyrészt, a Woyzeck című drámában fontos motívum az emberkísérlet: Franz Woyzeck többek között azzal keresi meg a kenyérre valót, hogy mindenféle méltatlan emberkísérletben vesz részt. Hónapokig nem eszik semmi mást, csak zöldborsót. És aztán szépen hazaadja a pénzt az imádott asszonykájának meg a kisfiának, amíg bele nem bolondul. Ez egy teljesen groteszk helyzet amit a nézőnek, végig kell néznie. Nekem meg főznöm kell. (Nevet.) Igen, minden főpróbára viszek két adag borsófőzeléket Bálintnak, és kötelezően meg kell ennie. Kísérletezünk, hogy a bemutatóig megunja-e vagy sem. Eddig még bírja.
Nálunk inkább a néző lesz a kísérleti alany, ez nagyon fontos. Az előadáshoz hozzátartozik, ahogyan figyeljük a közönség reakcióit. Például, hogy feláll-e a helyéről, amikor nem látja a terem túlsó végében zajló jelenetet. Ez egy ilyen előadás, egyszerre több helyszínen játszódik a cselekmény, és mozogni kell, részt venni, "meg kell dolgozni" a teljes élményért. És ha nem akar felállni a néző, akkor mi is megdolgozunk azért, hogy kimozdítsuk. Ha nem akar megrendülni, amikor fél méterről látja a színész könnyeit, akkor az a színész onnantól kezdve kétszeres erővel játszik. Szóval mindent megteszünk azért, hogy a néző kényelmetlenül érezze magát, ez táplálja majd az előadást, az oda-vissza hatások.
Jellegéből eredően, nyilván nem gyerekeknek javasolt az előadás megtekintése. Ám ha azt kérdezném, hogy milyen korosztályú, érdeklődési körű embereknek ajánlanád a darabot te azt mondanád:
...húszasoknak, harmincasoknak, egyértelműen. És színházértő, figyelni tudó, nagyon nyitott embereknek. Nem egy könnyed előadás, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezt a "felállok, arrébb megyek" dolgot is nehéz teljesíteni, ha az ember ahhoz van hozzászokva, hogy az Operában egy kényelmes bársonyszékben, felülről nézheti az előadást. Ez más lesz. Ahogyan az élmény is más.
