Gyerekkorom, de talán egész eddigi életem legjobb, ezért legemlékezetesebb szilveszteri mulatsága ötéves koromban köszöntött rám. Szüleim a váratlanul beálló hóesésben felkerekedtek az obligát tévékabaré mellől, és bátyámmal együtt elvittek a közeli Feneketlen-tóhoz, ahol addigra már majd' húszcentisre hízott a hótakaró, ám a havazás továbbra sem enyhült. Aztán a gyönyörű hóesésben mi, gyerekek valósággal megbokrosodtunk, veszett hógolyózásba és csúszkálásba kezdtünk, amiben felmenőink is partnerek voltak, és más családok, más gyerekei is csatlakoztak a hóparádéhoz. Természetesen hóembert is építettünk, de az igazi szenzációt egy alkalmi szobrász takarosan megformált hókutyája jelentette, de leginkább mégiscsak az, hogy spontán közösségi élménnyel, játékkal tettük felejthetetlenné annak az esztendőnek az utolsó napját. Nagyjából akkor láttam utoljára boldogan önfeledtnek együtt a szüleimet.

Következő emlékezetes évzáró élményemig gimnazista koromig kellett várnom, mikor is néhány osztály- és iskolatársammal e jeles napot első ízben töltöttük a szülői háztól távol, valamely Pest környéki kistelepülésen, diáktársunk szüleinek hétvégi házában. Persze, ekkoriban már az alkohol is beköszönt az önfeledtnek gondolt hancúrozásba, csak hát az italvásárlást előre meg kellett szervezni, lévén nem voltunk még nagykorúak, és mégsem indulhattunk el hazulról egy szekérderéknyi alkohollal. Már előző nap összedobtuk a pénzt a szeszekre, két érettebbnek tűnő társunk megvásárolta az italokat (mai szemmel nézve is irdatlan mennyiségben) egy nagyobb közértben, majd hátizsákokba szortírozva mindezt bezártuk a Keleti pályaudvar automata csomagmegőrző rekeszébe, ahonnan másnap gondtalanul kiválthattuk a cuccot, így próbálván biztosítani a felhőtlen és felnőttesnek hitt szórakozás feltételeit. (Ha jól emlékszem, idejekorán berúgtunk valamennyien, a lányok éppúgy, mint a fiúk, így előzvén meg a nem kívánt, korai gyermekáldás esetleges bekövetkezését.)

Aztán több, igazán emlékezetes szilveszteri bulizás nem jut eszembe. Általában kisebb vagy nagyobb társaságban, mikor úgy alakult, aktuális barátnővel, barátokkal, haverokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel, lakásban, szórakozóhelyen, kocsmában, egyszer a fagyos belvárosi utcán, de szinte minden alkalommal erős alkoholos rásegítéssel búcsúztattam az óévet. Volt persze olyan is, amikor józanul az épp soros kedvesemmel, hogy aztán újév hajnalán megszemlézzük a részegen hortyogó várost az éjszakai pusztítás maradványainak képeivel, majd az elmaradhatatlan lencsevacsora után jó hideg korsó sörökkel köszöntöttük az új évet, némi arisztokratikus lenézéssel gondolva még magatehetetlen, és a délutánt másnapos fej- és gyomorfájdalmakkal indító tömegekre. (Van aztán egy ismerősöm, aki újév hajnalán felfogasozik a Széchenyi-hegyre egy üveg pezsgővel, megáll a sípálya szélén, és a lábainál elterülő városra rácsodálkozva megissza italát, mindig szigorúan egyedül. Megint mások családostul minden január elsejét az állatkertben töltik. Megértem őket.)

Adódtak még munkás szilveszterek stúdiókban, szerkesztőségekben, kedves kollégákkal és magányosan, azzal a büszke öntudattal, hogy amíg a zöm vedelve-butulva mulatozik, én hasznosan töltöm az esztendő utolsó óráit, hogy aztán – teszem azt – január első napjaiban, amikor még éppen csak éledezik az ország, mocskos nagy dáridóval tüntessek a konvenciók ellen. Persze, ez is egy hülyeség.

Idén arra készülök, hogy kedvesemmel kikölcsönzünk otthonra három-négy remek filmet, a szünetekben szeretkezünk, virslit zabálunk, forralt bort iszunk, szép muzsikát hallgatunk, mindezt többször is megismételjük az este-éjszaka folyamán, aztán reggel felsétálunk a Gellért-hegyre lenézünk az alvó Budapestre, boldog új évet kívánva megöleljük egymást, és elhisszük a mondást, mely szerint olyan lesz az új évünk, amilyenre az első napja sikeredik.

És lehet bizakodni, hogy jövőre kevesebb közéleti bornírtsággal találkozunk, és amikkel mégis, azok fölött derűs könnyedséggel siklunk át, mert nem éri meg piszlicsáré ügyek miatt felborítani lelki egyensúlyunkat. Jöjjön hát 2008!