Követjük a vércsíkot

Az események kronológiáját tekintve megszokott forgatókönyvnek tűnhet az incidens. A polgárháborús helyzet eredője ugyanis egy választási vereség: Mwai Kibaki, eddig hivatalban lévő elnök 47 százalékos eredménnyel megelőzte a három százalékkal kevesebbet kapó ellenzéki vezért, Raila Odingát. A vesztes fél nem ismerte el az eredményt, és választási csalással vádolta meg a kormányfőt. Az ENSZ megfigyelői szerint kétségbe vonható a voksolás tisztasága, mivel több helyen nem számolták össze alaposan az ellenzék szavazatait.

A történések a december 27-ei hivatalos eredményhirdetés után gyorsultak fel: Raila hívei az utcára vonultak, és tiltakozó demonstrációt tartottak. A hatóság azonban több városban fegyverrel lépett fel a tüntetőkkel szemben, ami újabb rendbontásokhoz vezetett, és az erőszakhullám napok alatt az egész országot ellepte. Ezt követően Washington és Nagy-Britannia is kérte a szemben álló feleket a helyzet békés rendezésére, miközben a külügyminisztériumok a turistákat távolmaradásra szólították fel. Az összecsapások időközben háromszáz áldozattal jártak (harminc ember egy templomban égett meg), és megegyezésre továbbra sincs kilátás.



Az „egyszerű” polgárháborúnak tűnő helyzetet súlyosbítja a tény, hogy a szembenállás politikai síkról etnikaira terelődött, ami hosszú évekre a törzsi vérengzések afrikai modelljét hozhatja el Kenya életébe. Ennek veszélyét akkor érthetjük meg igazán, ha végigtekintünk a közel Franciaországnyi területű állam nemzetiségi érdekek közt egyensúlyozó, utóbbi fél évszázados históriáján.

A szabadság rögös útja – ha unod a banánt

Az ország története az angol gyarmatbirodalomtól való1963-as függetlenedés után meglepően sima volt: az első elnök, Mzee Jomo Kenyatta, aki 1964 és 1978 között állt Kenya élén, minden törzzsel elfogadtatta magát, és karizmatikus, történelemformáló politikusként maradt meg a kenyaiak emlékezetében. Az ő békés regnálása azért számított mérföldkőnek, mert Kenya igazi etnikai mozaik: a lakosság 22 százalékát kitevő kikujukon kívül élnek még tíz-tizenhárom százalékkal bíró louk, kambák, kalenjik és luhják, nem is beszélve a kisebb törzsi népekről, a turkánokról, vagy a nagyobb városokban lakó európai, ázsiai bevándorlóról. Az etnikai megosztottság nyelvi és vallási téren is jelen van, de míg az előbbi igazodik a népföldrajzi határokhoz, a felekezeti nem (hozzávetőleg 45-33 százalék a protestáns és katolikus hívők aránya az előbbiek javára.) Hozzá kell tenni, Kenyatta egypártrendszerben, a Kenyai Afrikai Nemzeti Unió (KANU) kizárólagos hatalmával irányított az országot, de őt minden törzs elfogadta.



A következő elnök, a huszonnégy évig az elnöki székben ülő Daniel Toroitich arap Moi viszont már egy kevésbé jelentős népcsoport, a kalenjik képviselőjeként került hatalomra. Hívei szerint az ő kormányzásának központi motívuma volt, hogy egy viszonylag periférikus etnikum embereként a megbékélést, a törzseken átívelő összefogást jelképezte, olyan államférfit, aki egyik nagy törzs javára sem részrehajló. Ellenzői szerint azonban a gazdaság jelentősen visszaesett, és a korrupció virágzott. Tény viszont, hogy 1992-ben Moi engedélyezte a többpárti parlamentet.

A szabad Kenya történetének harmadik elnöke, az idén hetvenhat esztendős Emilio Mwai Kibaki viszont megint a kikujuk embere, azonban Kenyattával ellentétben neki nem sikerült az etnikai szembenállások fölé helyeznie magát. Visszaszorította a korrupciót, két éve például tíz minisztere mondott le emiatt. Ám 2005-ben megmutatkoztak Kibaki regnálásának centralizációs szándékai is, az elnök ugyanis új alkotmánytervezetet bocsátott népszavazásra, amely az államfői és miniszterelnöki posztot egyesítette volna, nagyobb hatalmat adva a mindenkori elnöknek. Az alkotmány tartalmazott volna korszerű elemeket is, például bővítette volna a nők politizálási lehetőségeit. A népszavazáson azonban megbukott a tervezet, így maradt az 1963 óta hatályos alapokmány. (A voksolás érdekessége, hogy az analfabetizmus kiterjedtsége miatt a választók narancs és banán közül választhattak: az előbbi jelképezte az új alkotmányt.)



Párhuzamok, és átléphetetlen cezúrák

A most decemberi választásokon Kibaki megint nyert, legalábbis a szavazatszámláló bizottság közlése szerint. Az eredmény hitelességét kérdésessé teszik a nemzetközi megfigyelők észrevételei, akik szerint nem zajlott szabályszerűen minden helyszínen a voksolás. Ezt a nyugati álláspontot megerősítette David Milliband angol külügyér is nyilatkozatában: „Gratulálunk a kenyai népnek ahhoz, hogy rendben és méltóságteljesen adták le a szavazataikat. A szabálytalanságok azonban, amelyekről az Európai Unió megfigyelői és mások beszámoltak, őszinte aggodalmat keltenek bennünk.”

Az Odingát támogató Narancs Demokratikus Mozgalom (ODM) sem vette tudomásul a szavazatszámláló bizottság döntését, és utcára hívta szimpatizánsait, választási csalással vádolva meg Kibakit. A kialakuló összecsapások elsősorban az ország keleti és déli részében eredményeztek belháborús helyzetet, olyan területeken, ahol az ODM bázisát jelentő louk élnek többségben. Az etnikum fővárosának számító Kisumuban ezért kijárási tilalmat rendeltek el, és a szemtanúk szerint a rendőrök válogatás nélkül lőttek mindenkire, aki megszegte a határozatot.



Jelenleg több száz magyar is tartózkodik az országban, ám főleg a keleti, tengerparti térségben, ahol a tudósítások szerint viszonylag nagyobb a biztonság. A Külügyminisztérium legnagyobb biztonsági kockázatot jelentő országok közé sorolta Kenyát és több közleményben szólította fel a turistákat, hogy kerüljék az országot, főleg a nyugati régiót, Kisumu, Kakamega és Eldoret városát. A jelenleg ott tartózkodó honfitársainknak pedig azt javasolta, hogy: „A Külügyminisztérium kéri a Kenyában tartózkodó magyar állampolgárokat, hogy szálláshelyüket további értesítésig ne hagyják el. Szafari- hajó- és egyéb kirándulásokra egyelőre ne vállalkozzanak.”

A polgárháború etnikai jellege egyre nyilvánvalóbb (az elnökjelöltek kölcsönösen népirtással vádolják egymást), és ez a tény szomorú jövőképet fest az országról. Úgy tűnik, hiába lép egy-egy állam a modernizáció útjára, az etnikai választóvonalak, a nemzetállami elképzelések egyelőre nehezen írhatóak felül. Legalábbis eme törekvések eddig a fekete kontinensen permanens belvillongást és terrort eredményeztek, elég csak Ruandára, Szomáliára, vagy Ugandára gondolnunk. De ha egy huszárlépéssel a fejlettnek tartott, egyesült Európára is ugorhatunk: a belgáknak máig nem sikerült átlépniük a nemzeti érdekeket. Igaz, ott a flamand-vallon összetűzés egyelőre diplomáciai eszközökkel zajlik. Ám a konfliktus jellegét tekintve lényegében ugyanaz.

Fotók: www.nytimes.com