Fellélegezhet a sportvilág, a napokban kirobbant kaukázusi őrjöngés dacára vasárnap Grúzia és Oroszország is a pekingi olimpián való további részvételi szándékával kecsegtette a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot. Lehet, most minimum Zeusz-főisten fellegek feletti birodalmába kéne röpülnöm a boldogságtól, ám valahogy nem sikerül szárnyra kapni. Fura dolog ez.

Örülök is kicsit, mint dél-oszét szabadságharcos a ruszki tüzelőállásnak, hogy mégsem kell lemondanom a borzalmas izgalmakat sejtető szerdai orosz-grúz strandröplabda mérkőzésről. Végül is, ha szerencsém van, egyúttal egy új sportág születésének, a strandökölvívásnak is tanúja lehetek. (Mi magyarok amúgy már hozzászokhattunk az orosz kísérletező kedvhez. 1956-ban például volt szerencsénk asszisztálni a víziboksz nevű játék rövid, ámde annál látványosabb tündökléséhez.)

Csalódást érzek ugyanakkor, ha arra gondolok, hogy szegény Iphitosz, Élisz királya a legenda szerint az összgörög béke (no meg a betonkemény spártai hadseregtől való félelem) jegyében zarándokolt anno a Delphoi jósdába. Ott ugyanis arra kapott utasítást, hogy az egyetemes hellén nyugalom érdekében szervezze meg az első olimpiai játékokat, melyek ideje alatt aztán tiltott volt bármiféle háború, vagy erőszakos cselekmény folytatása, beleértve ebbe még a gonosztevők kivégzését is. Az ekekheiriát (vagyis a játékok alatti általános és kötelező békét) az ókori olimpiák több mint ezer éve alatt, talán ha háromszor szegték meg…

Úgy tűnik, a modern kori felfogásunkba már nem fér bele ez a négyévenkénti kölcsönös megbocsátás. Lehet hogy – némi újraértelmezéssel - fel kéne támasztani azt az antik hagyományt, hogy a játékokon csak olyan állam vehet részt, amely a háborúk idején betartja, hogy az elfoglalt várost nem lehet lerombolni, lakóit nem lehet megölni, a kutak vizét nem lehet megmérgezni és a gyümölcsfákat nem lehet kivágni?