A bronz pedig a szőnyeg közepén landolt. Ott, ahol egész nap több tucat a végső erejéig harcoló birkózó küzdött, s ahol maga Ara Abrahamian is megszerezte azt. Az olvasókban már biztos felmerült a kérdés, hogyan képes erre egy igazi sportember, vagy ha képes is rá, hogyan meri megtenni. De a rosszfiús arcú svéd (vagy inkább örmény, hiszen ott született a Kaukázusok egyik kis völgyében egy kis faluban) mindezen nem gondolkodott, csak hajított.

Az egész persze az elődöntőben kezdődött – ha egyáltalán volt olyan, hogy egész. Egy feltüzelt és feszült birkózónál ugyanis kevés veszélyesebb fajta van: ilyenkor vigyázni kell ám, nehogy az öntudatos bíró belegázoljon amúgy is forrongó lelkébe. Na, de valószínűleg az a svájci mérkőzésvezető, aki felbőszítette az amúgy biztos végletekig nyugodt és fegyelmezett (ezt így el fogják majd mondani a védelmében a társai és a stábja, semmi kétségünk ne legyen efelől. Talán azt is megemlítik majd, hogy Ara egyébként annyira ari, hogy „helókittis” ágyneműben hajtja álomra a fejét az olimpiai faluban egy háromkoronás plüssmaci társaságában) valószínűleg nem olvasta a „Hogyan kezeljünk egy hisztériás 84 kilós állatot” című oktatókönyvet. Szóval Jean-Marc Petoud nem tehet a dologról: miért kell az embernek a seggét a földöz csapkodni és hüledezni, ha nem nyer...

Ember, ez nem volt szép, sőt kifejezetten ronda volt.

Ember… Akarom mondani állat, hiszen ezt a szemétséget még akkor sem teheti meg senki az olimpiával, ha magát az atyaúristent fektette már két vállra pályafutása során.

Biztosan feltették már a kérdést az olvasók is, hogy mire ez a nagy arc Abrahamiannak. Mire meri ezt a tiszteletlenséget megtenni? Talán a négy évvel ezelőtti athéni ezüstjére? Vagy a két világbajnoki címére ennyire nagyarcú? Vagy ami a legrosszabb: netán úgy gondolta, neki alanyi jogon járt volna a döntőbe kerülés? Vagy netán azért, mert fusztrálja, hogy örmény létére Svédországnak szerez dicsőséget…izé, akarom mondani szégyent…

S ha valakiben esetleg felmerül, hogy netán valóban igaza volt és a bíró volt a ludas kettejük vitájában, annak azért elmondanám: semmi, de semmi nem mentheti föl ezt a birkózót a szakma mindent elsöprő megvetésétől és attól, hogy leírják, mint embert. Szerezhet bármennyi aranyat, akár taligányi medáliát is összebirkózhat a jövőben, azt már nem jegyzi senki.

Erre ugyanis nincs bocsánat. Az olimpia szent, az érem pedig még szentebb. Ha valaki bemocskolja, az 11 ezer sportoló játékszerébe rúg bele. 11 ezer sportoló és több millió néző megvetése pedig már komoly teher.

Azt talán már 11 ezer külön csináltatott helókittis „I love my medal” feliratú kulcstartóval sem lehet kiváltani.