Eljött ugyanis az idő, amikor komplett súlyemelő-válogatott bukik le, mikor már ki akarják venni az olimpiai számok közül a kerékpározást, mondván ott akkora a szenny, annyira átitta a dopping a profi bringások mezőnyét, hogy nem lehet őket komolyan venni.

Olyan időket élünk, mikor csak világcsúccsal lehet olimpiát nyerni úszásban, ráadásul a nyolc évvel ezelőtti bajnoki idővel már be sem lehet kerülni a döntő futamba. Ebből nyilvánvalóan következik, milyen nagyot is fejlődött a sport. Az új tehetségek bizonyára jobb viszonyban vannak az evolúcióval, mint az átlag emlősök.

A „gyorsmedence”

Persze nem csak ezen múlik, hanem a medencén is. Biztosan elplazmásítottak valamennyi nehézvizet a kínaiak, úgy, hogy a tömege megmaradt, és csökkenteni tudták a közegellenállást. Így az úszók repülnek a felhajtóerőtől. Talán a NASA is benne van, nem lehet biztosan tudni, de ennek a Phelpsnek elég jól jött ki.

Nincs igazság. Mert akkor most ki a jobb? A Darnyi, aki valami bóvli medencében úszott egy világrekordot, vagy az űrtechnikás pancsolóban, áramvonalas gatyóban sikló amerikai hős? Én tényleg nem tudom. Most azt díjazzuk, hogy milyen időt úsznak, vagy azt, hogy milyen időt úsznak egy medencében, aminek mondjuk x Celsius fokon literenként y a tömege?

Értem azt is, hogy az aktuális versenyzők egy medencében úsznak (mondhatnánk, ugyanazt a szmogot szívják), de akkor nem számít, hogy ki milyen medencében készült előtte négy évig? Megteremthető-e egyáltalán két sportolónak az azonos feltétel? Vagy már nem is egymással viaskodnak a pekingi flaszteren az atléták?

Túl a „csíkon”

Mindenki azt szereti nézni, ahogy dőlnek a világrekordok. Még a döntőbe jutáshoz is kell egy olimpiai csúcs. Nézzük, ahogy egy fém darab 20 centivel túlrepül egy sárga csíkon, ami az előző rekordot szimbolizálta. Szurkolunk a habokból kiemelkedő úszónak, nehogymá’ a gyorsan mozgó zöld csík lehagyja. Arra már nem kapjuk föl a fejünket, ha valaki legyőz egy vetélytársat. Nyertes úgyis lesz. Az igazi csali a nézőnek a legendatiprás. Egy már nem küzdő hőst is maga alá szorít napjaink atlétája, egy szellemmel is simán elbánik.

A csík egy misztikus lényt helyettesít. Valami bálvány a múltból, és mi meghaladjuk, ledöntjük, újat állítunk. Nincs semmi, amit ne győzhetnénk le, mert olyat mutatunk (nézőként látunk), amit előtte senki nem tudott véghezvinni az emberiség történelmében. A világrekord azt jelenti, hogy ma jobb, mint tegnap.

Mindenkinek lejt a pálya

Nem lehet egyforma sűrűségű vízben készülni, máshogyan vaxolják a labdákat, a páratartalomban mutatkozó eltérésekről ne is beszéljünk. Mi meg holmi doppingeseteken idegeskedünk. Mert aki doppingol, az biztosan nem akaraterejéből lapátolja össze a győzelmet. E szerint az érv szerint, annak kell nyernie, aki jobban akar. Nem igazságos tehát a pingpong, mert az ázsiai játékosok ízületeinek a mozgása sokkal kifinomultabb, és valamiért ez eléggé érvényesül, ugye? Különben is, ki mondja meg, hogy a veleszületett tehetség (ízületek rugalmassága), vagy a veleszületett akaraterő a döntő?

Kíváncsi vagyok, mi változna, ha nem tiltanák a doppingot. Biztosan lenne az edző meg a gyúró mellett egy doppingdizájner a kispadon. Olyan lenne ő, mint a mérnökök az autóversenyben. A jó pilótának továbbra is jónak kell lennie, továbbra is kell edzenie, csak most kap egy jó autót.

Nem köthetünk bele az autók másságába, hiszen már eredetileg sem egyformák a testi adottságok (mindenki más motorral indul). Valakinek kell a kávé reggelente, valaki altatót szed esténként és valaki EPO-t használ versenyenként. Nem egészséges, de ha egyszer kell a munkájához - aminek nem elhanyagolható komponense a „csíkokkal” való küzdelem -, akkor nincs mit tenni.

A fair play az egy olyan valami, ami nincs jelen a sportban, sőt az emberi nem történetéből úgy általában hiányzik.