Nézem a záróünnepséget és boldog vagyok. Mert végre nem kell Pekinget, ezt a hatalmas por,- akarom mondani madárfészket bámulni, Shunyi is elmehet a sunyiba, de még a vizeskocka helyett is, ha igény lesz rá, hazánkban biztosan talál pár vizesnyolcast a magyar.

Nem kell többé a kínai sportolóknak álcázott trükkembereket, utóbbi két hetünk David Merlinijeit bámulni, akik nem szégyellték magukat, és képesek voltak kereken száz fényes fémkorongot otthon tartani, méghozzá kizárólag úgy, hogy közben nem átallották a bírák, a különféle doppingmódszerek és talán legszemetebb módon a nyilvánvaló létszámfölényük segítségét igényelni. (És ne haragudjon a kormány, de itt ragadnám meg az alkalmat, hogy jól lekorholjam. Horváth Ágnes, és az ő egészségügyinek nevezett reformja óta tudom, hogy a kormányzati kommunikáció a pekingi panda fara alatt van, de még így is reméltem, hogy képesek lesznek megfelelően hangsúlyozni, hogy a kínai és a magyar nép igazából egyazon tőről fakad. Hát nem. És meg is lett az eredménye… Aztán ha itt tartunk, a Gyurcsány meg már csak azért is monnnyon le, mert képtelen rájönni arra, amit kínai elvtársai a nagy falon túl már hetek óta sikeresen alkalmaznak. A merkantilista gazdaságpolitikára gondolok természetesen.)

Nem kell ezentúl olyan képtelen hülyeségeket sem kieszelnem, (a sikertelenséget kompenzálandó), hogy igazából mi legyőztük még az éremtáblázat élén jogtalanul tanyázó Kínát is, mert bár ők éppen tízszer annyi medáliát gyűjtöttek, mint az enyéim, na de meg lehet nézni, hogy pontosan százharmincszor többen is vannak. És még szürkemarhájuk sincs. Meg hasonlók.

Nem kell mostantól fogva egyesült államokbeli cápákat, jamaikai gazellákat, spanyol (tenisz) királyokat hallgatnom, mikor van nekem saját magyar aranykárászom, agaram, még Habsburg Ottóm is.

Nem kell végre Pekinggel törődnöm, s ez a fent említetteken kívül egyéb áldásokkal is jár. El is felejtettem már például, milyen is egy jó magyar bajnoki focimeccs. Azok a briliáns megoldások, az a közönségcsalogató iram, az a lelátói hangulat mind azt mondatják velem, fenébe az olimpiával, hisz jobbnál jobb sportesemények várnak rám az ősszel! És akkor a biztos sikerrel kecsegtető VB selejtezőkről még szót sem ejtettem. Már alig várom a dánok, majd a svédek elleni örömünnepet, mert mindkettő az lesz, e felől kétségem sincs.

Nem kell ezután a politikai uborkaszezon miatt sem szenvednem, hiszen a bevégeztetett játékok kedvenceimet, a magyar politikusokat is visszaadják nekem, akik oly szorgosan keverik itthon – s legnagyobb örömömre újabban már külföldön is - a sart. (Akarom mondani sarat.) Biztosra veszem, hogy elsőként egy jó kis veszekedéssel kevert marakodással lepnek meg, a téma - bemelegítés gyanánt - még a Pekingi kudarc lesz. Aztán következhet az igazi móka. A meddő költségvetési vita, az emelésekkel megbolondított adócsökkentés, de lesz október huszonharmadika is, jön Gyurcsány, Orbán, meg a többiek, mi kell még? Csodás kis ősz lesz!