Az orosz medve felébred és enni kér

Vladimir Socor Oroszország-szakértő a napokban úgy nyilatkozott, hogy a Nyugat hatalmas ziccert hagyott ki a kilencvenes években, amikor lehetőség nyílt volna a szovjet rendszer összeomlása után Oroszország konszolidálására, visszavezetésére a fejlett európai gazdasági és kulturális környezetbe. Ez azonban nem következett be, részben, mert a nyugati államok maguktól beinduló és végbemenő demokratizálódási folyamatokat vártak, másrészt Putyinnal olyan vezető került a Kreml élére, akinek esze ágában sincs volt lemondani országa hidegháborús hegemóniájáról.

Socor a Nyugat felelősségét hangsúlyozza, ami részben igaz is: Lech Walesa például már 1993-ban óvta Európát az orosz medve ismételt megerősödésétől, de komolyan senki nem foglalkozott Moszkvával. Jelcin elnöksége pacifista külpolitikát jelentett, Oroszország belső gazdasági krízisével, és a csecsen-kérdéssel volt elfoglalva, nem jutott ideje a világhatalmi szerep építgetésére. A KGB-s kapcsolatrendszerrel bíró Putyin ugyanakkor sokkal konfrontatívabb államvezetést tett magáévá: aktív geopolitikai jelenlétet alakított ki, növelte a posztszovjet térség, illetve Németország és Ausztria energiafüggőségét, miközben nem mellesleg felszámolta a csírájában lévő belső demokráciát is.

Ezt jelzi, hogy bár az elnökválasztás nyíltan zajlik, önkormányzati szinten nem működik az igazi pártpluralizmus, a Kremlben zajló, nyugati találgatásokra okot adó fejcserék (legutóbb Medvegyev érkezése) pedig sok szakértő szerint előre lejátszottak. Putyin kényesen ügyel arra is, hogy az európai civil szervezetekkel csak mérsékelt kapcsolata lehessen a demokráciára történelmi gyökerei révén amúgy sem túl fogékony orosz társadalomnak. További szomorú tény, hogy Európa a kilencvenes évek közepén modernnek tűnő, meglehetősen esetlen liberális pártokat támogatott, és szemet hunyt a pénzügyi szektort uralmuk alá hajtó oligarchák megjelenése felett.

Van fegyver, van befolyás

Ezzel egy időben Oroszország hozzálátott a Jelcin alatt elhanyagolt, szovjet érából örökölt hadsereg modernizálásához, amelyhez pénzügyi alapot az olajrobbanás, Oroszország hirtelen megugró kőolajexportja biztosította. Az egész fejlesztési folyamat két ciklusban történik: az első fázis a posztszovjet örökség átalakítása, a második pedig a tényleges modernizáció. 2005-ben lezárult az első rész, jelenleg a korszerűsítés zajlik. Hat kerületre osztották a haderőt, amik mind külön légi, szárazföldi és vízi alakulatokkal rendelkeznek. (A nukleáris fegyverzet maradt a központi parancsnokság felügyelete alatt.) Megkezdődött az atomtengeralattjárók fejlesztése, az S-300-as rakétavédelmi rendszer kiépítése és a korszerűnek számító Topol-M rakéták beszerzése is. Bár a 2010-es céldátum még messze van, a katonai potenciál növekedése az orosz diplomáciát és gazdaságpolitikát már érezhetően merészebbé, agilisebbé formálta.



Ennek egyik tapintható jele a balkáni hídfőállás kiépítése. Múlt pénteken Putyin államfő Boris Tadic szerb elnökkel aláírt egy megállapodást, amelynek értelmében Belgrád csatlakozik a Déli Áramlat elnevezésű gázprojekthez. Ez azt jelenti, hogy egy orosz többségi tulajdonú vegyesvállalat gázvezetéket épít Szerbiába, amelyen évente legalább 10 milliárd köbméter földgáz fog áthaladni, vagyis a teljes vezetékrendszer kapacitásának egyharmada. Oroszország egyúttal ellenőrzést szerzett a NIS szerb olajvállalat felett, vagyis ezentúl Belgrád energiapolitikáját gyakorlatilag Moszkva irányítja. Putyin tehát újra megvetette lábát a Balkánon, és tovább fokozhatja Európa nyersanyag-kiszolgáltatottságát.

A gazdasági függőség politikai befolyással is jár: Putyin erőteljesen lobbizik Koszovó elszakadása ellen (emiatt nem mellesleg messze a legnépszerűbb külföldi politikus Szerbiában). Bár a tartomány önállósodási folyamata megállíthatatlannak tűnik, ráébresztheti Európát, hogy külpolitikai téren Oroszország megkerülhetetlen. Ezt húzza alá a Kreml egyre intenzívebben jelentkező igénye a globális katonapolitika alakítására. A NATO-val közös hadgyakorlatok, az iráni urándúsításhoz nyújtott orosz asszisztencia, és nem utolsó sorban az egyre élesebb Amerikai-bírálatok pedig mind azt jelzik, hogy Moszkva magára talált, és részt kér a világ irányításából.

Az Ivanov-doktrína

Külpolitikai elemzők felhívják arra is a figyelmet, hogy a katonai megerősödés egyúttal ideológiai háttérrel is rendelkezik. A hidegháború után ugyanis nem lehet már a washingtoni, kapitalista ellenségképre építeni az orosz világuralmi terveket, új doktrínára van szükség. Ez 2003-ban született meg Szergej Ivanov orosz külügyminiszer révén, aki a Nyugat helyett, a globalizmus kihívásait helyezte célkeresztbe. Tézisei szerint meg kell védeni Moszkvát a globalizálódó világ kihívásaival szemben, ehhez pedig szükség van egy megbízható szövetségi háttérre, egy biztos és hatékony hadseregre, és egy erős gazdaságra.

Olajozott geopolitika

E három feltétel közül a szövetségi rendszer igen nehezen teljesíthető, Socor szerint is a keleti-európai befolyási övezet csak gazdasági értelemben képzelhető el. Politikai hatalommal épp ezért a „szürke államokban”, így például Szerbiában kísérletezhetnek csak az oroszok. Az ütőképes hadsereg kritériuma teljesülni látszik, a stabil gazdaság szintén. Ez utóbbinak szilárd alapja az orosz olajmonopólium, amelynek erejét Európa egyre jobban érzi. Emlékezetes, 2007 elején Oroszország megrémítette a tőle olajat importáló országokat azzal, hogy a belorusz tranzitvámok miatt elzárta a Barátság-vezetéket. A konfliktus rendeződött azóta, ám a precedens arra ösztökélte Európát, hogy alternatív energiaforrásokat keressen.

Ilyen lehetne a Kaszpi-medence, és a Kaukázus olajkészlete, azonban a türkmén, kazah vagy azeri olajállomány egyelőre csak orosz közvetítéssel aknázható ki. Ennek érdekében kezdték meg a térséget Törökország földközi-tengeri partjával összekötő Tbiliszi-Baku-Ceyhan kőolajvezeték építését, és ezért született meg a Nabucco-terv alapján egy olyan gázvezeték is, amelyik a térségből a Fekete-tenger medencéjén, Bulgárián és Románián keresztül érné el Közép-Európát.

A Nabucco-terv egyébként a várakozásokkal ellentétben nem váltott ki orosz részről neheztelést, hiszen, ahogy Vladimir Milov, a Moszkvai Energiapolitikai Intézet is elmondta: „Az orosz kormány és a Gazprom is komolyan veszi a Nabucco-projektet.” Ennek oka pedig rendkívül egyszerű: Moszkva is be akar kerülni a hálózatba. A budapesti olajkonferencián az is kiderült, hogy Amerika sem gördít akadályokat a terv elé, noha a Nabucco bevonná Iránt is az olajkereskedelembe.

Magyarország a Kék Áramlat hullámain

Ez utóbbinak lenne alternatívája a Kék Áramlat fejlesztése, amely az orosz-török vezetéket építené tovább Közép-Európába. Habár 2006-ban Bársony András külügyi államtitkár a Nabucco fontosságát hangsúlyozta, főnöke, Gyurcsány Ferenc tavaly a Kék Áramlatra bólintott rá, feltehetőleg szem előtt tartva, hogy a Nabucco szükséges, de nem elégséges fedezetet nyújtana csak. E lépése miatt a kormányfőt számos bírálat érte, ugyanakkor politikai okokból érhető állásfoglalása. 2002 óta ugyanis rohamosan fejlődtek a magyar-orosz kereskedelmi kapcsolatok, nő a kölcsönös befektetések száma, s a Mol révén az olajimportunk 90 százalékát is a szakértők által megbízathatatlannak tartott orosz behozatal alkotja. Ezek fényében kellemetlen és komoly importszerkezeti váltással járó döntés lenne csökkenteni az olajkereskedelmet.

A kérdés azonban túlmutat az olajbehozatalon: egyúttal hazánk érdekszférák közti elhelyezésének dilemmáját is jelenti. Socor szerint káros felfogást tükröz a Gyurcsány-féle Nyugat és Kelet közti hídszerep, hiszen az uniós csatlakozással Közép-Európa, sőt Nyugat része lettünk. Orbán Viktor is hasonlóképpen gondolkodik, tavalyi amerikai látogatása során kifejtette, hogy a túlzott oroszbarátság könnyen a posztszovjet térségbe sorolhat minket Brüsszel szemében. Azt azonban látnunk kell, hogy amíg gyakorlatilag csak Oroszországtól függ olajbehozatalunk, nem távolodhatunk el nagyon Moszkvától.

Ehhez európai szinten kellene változtatni: túllépve azon a döbbeneten, hogy Putyin alatt Oroszország egy belülről pszeudodemokratikus állam, kívülről pedig erős katonai- és olaj-szuperhatalom lett, el kellene kezdeni egyre erőteljesebben kialakítani a Nabucco-vonalat, és egy egységes, protekcionista EU-gazdaságpolitikát. Brüsszel azonban egyelőre belső gondokkal van elfoglalva, így az orosz medve szabadon növekedhet...