Kemények az ausztrál cicik. Csak úgy pattogtak le róluk vízilabdás lányaink. A két csapat, úgy küzdött mint két óriási viziamazon, mely arra ítéltetett, hogy az örökkévalóságig birkózzon egymással, de ne győzhessen soha. Az örökkévalóság itt csak 28 perc volt, eredmény azonban nem született. A döntetlen csak elnapolja az ítéletet. Sebaj, a gömbök a vízben legalább jól mutattak.

Más: ma nem szidjuk a bírókat. Nem gondolunk a 66 kg-os kötöttfogású birkózás játékvezetőjének anyjára, akik Lőrincz Tamás és Steeve Guenot meccsét tette felejthetetlenné, nem foglalkozunk Tamás következő szőnyegre lépésén ítélkező kifogástalan úriember édesapjának nemi szervével sem, mikor a kubai Alain Milian ellen képtelen volt megadni bármit is. Ma nem próbáljuk elmagyarázni hová is menjen a női párbajtőr-elődöntő ítésze, mikor 13:13-nál (15 tusig tart a meccs) épp pislogott egyet és nem adta meg a tust, hiába gyulladt ki Mincza-Nebald Ildikó zöld lámpája.

De most tényleg: ne legyünk alpáriak! Nem szidunk ma senkit (mégha nehéz is visszafogni magunkat). Esetleg beleköthetünk valami transzcendentális erőbe… például ma véletlenül tizenharmadika van. Az pedig szerencsétlen szám. A triszkaidekafóbia betegség. Lehet, hogy az egész magyar csapat megkapta a tegnapi moszatszószos, csótány-saslikos vacsora alkalmával – bocs, de ezek ott tényleg ilyeneket esznek. De visszatérve: a tizenhármas számtól való félelemnél már csak az olimpofóbia lehet rosszabb.

Az igazi profi pedig abban mutatkozik meg, hogy legyőzi mindenféle fóbiáját. Akkor nyújtja a legtöbbet, amikor kiélezett a szituáció. Például egy ilyen össznépi csúcsőrület alkalmával, mint ez a pekingi buli. Michael Jordan nem azért volt a világ máig legjobb kosárlabdázója, mert bedobott néhány hárompontost tiszta helyzetben, hanem mert három másodperccel a vége előtt, vert állásnál, nyakán az NBA akkori legjobb védőjével szerezte meg a győztes kosarat. És hasonló bravúrt nem egyszer megcsinált.

A profi pszichésen magasodik a többiek fölé. Nem bírót szid – azt megteszik a szurkolók, vagy a tehetetlenségükben értékítéletüket vesztett újságírók – hanem koncentrál és győz. Talán emlékszünk még a múltkori (2004, Sydney) dzsemborira, mikor a vízilabdás fiúk hátrányból nyomták le a szerbeket a döntőben. Na, az a profi. Egy olimpián erre van szükség.

Lehet sírni, hogy a kormány kevés pénzt adott a felkészülésre, lehet vitatni a bírói ítéleteket – vagy amit még jobban szeretünk: újjal mutogatni a bíró nemzetiségére, mert biztos ezért utál minket magyarokat úgy ánblokk – lehet a sportdiplomáciai hiányosságokra kenni a vereséget, lehet vádolni a pörkölthiányos kosztot, a nagymama szerencsehozó puszijának halványulását, az időzónák miatti átállás nehézségét vagy a csillagok állását. De nem kell. A pályán ezek már nem szabad, hogy számítsanak!