Előjáróban annyit: lehet, hogy nem ez a mostani volt a legeredményesebb olimpiánk, de a legtanulságosabb címet még simán elnyerheti. Az már más kérdés, milyen következtetéseket sikerül levonni az elmúlt nyolcvan év legcsúfosabb magyar ötkarikás szereplése után. Mert olyan pillanatához érkezett a magyar (sport) társadalom, amikor mind a rendszerváltás óta jól bevált szőnyeg alá söprésnek, mind pedig a felesleges pánikkeltésnek rendkívüli következményei lehetnek. Mire jöhettünk rá a Pekingi olimpia két hete alatt, és milyen következtetéseket szűrhetünk le a magyar társadalom szempontjáról most, hogy néhány napja véget értek a játékok?

Először: Kína világban betöltött szerepére

A magyar ember, ha az elmúlt hét-nyolc évben, - mialatt a házigazda lázasan készült - be is csukta szemét-fülét, legkésőbb augusztus nyolcadikán szembesülhetett a változásokkal, melyek a világ legnagyobb tartalékaival rendelkező országban végbementek. Korábban többször utaltam rá, s továbbra sem győzöm hangsúlyozni: igaz, hogy Peking több mint hétezer kilométerre van Magyarországtól, azonban itt az ideje innen a Kárpát-medencéből is észrevenni, hogy eljártak már azok az idők, mikor a Kínai teljesítményt kizárólag a négy csíkos Adidas cipő meg a mikróban melegített szecsuáni marha pirított tésztával jelentették. Aki nem csupán a versenyeket (benne a hihetetlen kínai sikereket) figyelte, annak hamar feltűnhetett, hogy Peking és népe nyilvánvaló keleti sajátosságai ellenére egészen modern, már-már nyugati képet állított ki magáról. S ha azt veszsük, hogy az elmúlt évszázadok történeti előzményei után voltak képesek erre a bravúros teljesítményre, el lehet képzelni, mire lesz képes Kína most, hogy az ókor óta először ismét kivívta a világ elismerését, s a sikeres rendezés további impulzusokat ad neki?

Másodszor: Magyarország sportvilágban betöltött szerepére

Miközben tehát a világ másik felén sportnagyhatalom született, (nem mintha Kína 2008-ig is apróságnak számított volna), a hazai közvélemény gyakran katasztrofális szereplésről beszél, s nem tudja eldönteni, sírjon inkább, vagy nevessen örömében azon a három aranyérmen, amelyet sikerült végül megszereznünk. Még mondja valaki, hogy nem optimista nép a magyar! A magam részéről legalábbis nemigen találkoztam olyan jóslattal az olimpia előtt, amely csapatunk teljesítményét hat-hét aranynál kevesebbre taksálta volna. Aztán láttuk mi lett a vége… Holott tudta már akkor is mindenki, hogy olimpikonjaink messze nem olyan körülmények között készülnek, mint a jóval módosabb vetélytársaik, hogy a magyar sport évek, évtizedek óta rangjához méltó, de jóval ereje felettit produkciót nyújt az aktuális világversenyeken. Mégis reménykedett az ország. Hát csúnyán hangzik vagy sem, most helyére kerültek a dolgok. Ezzel együtt azt mondom, nem kell a föld alá bújnunk szégyenünkben, sőt: bár gazdaságilag állnánk olyan jól, mint a sportpályákon! Olyan országokat sikerült magunk mögé utasítanunk, mint a szomszédok közül például Szlovákia, Horvátország vagy Szlovénia, térségünkből Csehország és Svájc. Északon a Norvégokkal „ikszeltünk”, elmentünk viszont Dánia, Svédország, Finnország mellett. Délen sikerült például az „ötletgazda” görögöket, vagy a sportfronton nem rosszul álló bolgárokat felülmúlni. Persze mindez nem azt jelenti, hogy meg kell elégedni azzal ami van, hiszen ezen a Pekingin (immár sokadszor) az is bebizonyosodott, hogy a magyar ember továbbra is nagyon szeret nyerni, és nemzeti ügyként tekint az olimpiára.

Harmadszor: a magyar közélet fogyatékára

Konkrétan az érdekérvényesítés és felelősség kérdéséről van szó. Mert bűnbakot keresni, azt nagyon tudunk. Hibás lesz itt Gyurcsány Ferenctől kezdve az utolsó sakkszakosztály szertárosáig mindenki, csak a közember nem. Ezt  persze nem úgy kell érteni, hogy a sportpolitika ne volna felelős a gyengébb szereplésért (már hogyne volna!), de látni kell, hogy a magyar ember nem ismeri a kollektív felelősség fogalmát. Olybá tűnik, ebben az országban a többség úgy gondolja, hogy van tíz-tizenöt ember, aki lényeges munkát végez, legyen szó a gazdaság, egészségügy, oktatás, vagy épp sport területéről, a többi pedig mintha nem számítana, nem lenne meghatározó. Ebből a felfogásból termelődik az attitűd, hogy az egyén semmiért sem okolható, bezzeg a nagyfejűek, azok aztán bármit csinálnak vagy rossz, vagy nem jó… Pedig őszintén érdekelne, hogy a szerény eredményeket elnézve hányan gondolkodtak el azon, mégis mekkora utánpótlásbázissal rendelkezik a vívó, az öttusa, vagy épp a birkózósport Magyarországon. Hányan gondolták úgy, hogy le kéne már vinni mozogni valahova a gyereket? Hányan ajánlották fel márciusban egy százalék adójukat például kedvenc sportjuk valamely klubja számára? Vajon hányan emelték fel szavukat az elmúlt négy-nyolc-tizenkettő stb. évben a nyilvánvalóan elégtelen állami sportfinanszírozás miatt? Ameddig nem értjük meg, hogy a politikai kultúrát, mint mifelénk ismeretlen fogalmat nem elég óhajtani, mert az nem fog kialakulni a társadalom egészének tudatossága nélkül, addig kár azon sopánkodni, hogy politikusaink a bolondját járatják velünk, vagy hogy nem eleget és nem elég jó helyre áldoznak a sportra.