Mint például az amerikai kormányzat és a CIA. Paul Craig Roberts az Information Clearing House-on megjelent írásában vette górcső alá az iráni eseményeket, különösen Husszein Mousavi tréfáját, mely lehet, hogy inkább az USA hírszerzésé.

Mousavi mérnök, festő és politikus. 1958-ban került vidékről Teheránba, s az Iráni Iszlám Köztársaság utolsó miniszterelnöke volt 1981 és 1989 között (1989-től nincs miniszterelnöke a perzsa államnak). A politikába nem újonnan csöppent, már az iráni forradalomnak is aktív szereplője volt, utcai tüntetéseket szervezett Reza Pahlavi sah ellen, amelyért börtönben is ült. 1979-ben közreműködött az köztársasági párt alapításában, majd ’81-ben először külügyminiszter lett, majd kormányfő. 1989 óta teljes visszavonultságban élt, az elmúlt két évtizedben tanítással és művészetekkel foglalkozott.

Mousavi 20 év után bejelentette, hogy indul az elnökválasztáson. Kitűzött céljai például a privatizáció felgyorsítása, a szólásszabadság. vagy éppen a szociális igazságosság intézményesítése, emellett erőteljesen kritizálta a régi-új elnököt többek között azért, mert mítosznak nevezte a holokausztot. Politikája mindenesetre – a jelek azt mutatják – nem nyerte el az iráni választók tetszését, 11 millió szavazattal kapott kevesebbet, mint a korábbi államfő, Mahmoud Ahmadinezsád.

Az utcai rendbontások is Mousavihoz kötődnek, aki a választások eredményének kihirdetése előtt deklarálta győzelmét, majd ünneplésre hívta híveit. A pokol akkor szabadult el, amikor kiderült a szavazatok majd’ kétharmadával a jelenlegi elnök győzött. Az utcai randalírozásban több tucatnyi ember vesztette életét, Khomenei ajatollah, az ország vallási (és igen nagy részben politikai) vezetője pedig úgy fest hiába nyilatkozta, hogy százezer, vagy éppen egy millió szavazat különbségnél érdemes újra számolni a voksokat, de 80 százalékos részvételi aránynál 11 millió szavazatot nem lehet elcsalni. Ez persze senkit nem nyugtatott meg, de vasárnap már nyugalom honolt Teheránban, amiben közre játszhatott az is, hogy látszik: még nyugati nyomásra sem fog lemondani az újra megválasztott elnök.

Az USA szerepe

Hol van ebben szerepe a CIA-nak? Paul Craig Roberts szerint kézenfekvő, hogy a mielőbbi győzelmi jelentés az amerikai hírszerzés stratégiája. Főleg, hogy Mousavi azzal látta bizonyítottnak a csalást, hogy Ahmadinezsád elnök az urnák lezárását követően túl gyorsan hirdetett győzelmet. Mousavi mindezt még a lezárás előtt tette. Ezzel kényszeríti az ellenfelet a mielőbbi megnyilatkozásra, mert ha sokáig nem szólnak semmit a hivatalos szervek, akkor az ellenfél (ez esetben Mousavi) azt a benyomást tudja kelteni, hogy az időhúzás az eredmények megmásítása miatt történik. Tipikus CIA-trükk, döbbenetes, hogy az emberek ezt nem látják át – írja PCR.

Az még hagyján, hogy tipikus CIA-trükk, az azonban még furcsább, hogy a nyugati sajtó egyértelműen negatív kontextusban tálalja Ahmadinezsád újraválasztását, s az iráni „félteokráciát” kárhoztatja. Nincs ugyanis tény a csalásra vonatkozóan – mondja Roberts. A tájékoztatást hiedelmekre alapozni a középkorban még lehetett, de ma 2009-et írunk, s nem 1484-et, amikor a boszorkányság elleni pápai bulla megszületett.

„Demokratikus” nyugati sajtó

Az amerikai sajtó – és nyugati elvbarátaik – meggyőződve, bizonyossággal állítják azt, amiről még maguk se tudnak: csalás történt. Anthony DiMaggio szerint például az iráni választás jól példázza az amerikai (nyugati – tehetjük hozzá mi) sajtó arrogáns nemtörődömségét. A megállapításokat leginkább Mousavi kampányrendezvényein résztvevők számából és néhány felmérés adataiból következtetik. Ehhez képest hetekkel a választások előtt jöttek a felmérések, amelyek szerint Irán elnöke 2 az 1 arányban vezet a többi jelölthöz képest, bár láthatólag ez nem sokakat érdekel. Izgalmasabb az ország atomprogrammal való riogatás, így legalább az USA, mint annak hősiesen kitartó ellenzője az emberiség barátjának szerepében tud tetszelegni, ellentétben az emberiségellenes teheráni vezetéssel. Szóval csaltak. Miért? Csak.

Közbeavatkozni azért, hogy „baráti kormányok” lépjenek hatalomba egy országban nem demokratikus, még látszatra sem. Inkább diktatórikus. Matt Taibbit, aki a New York Pressben írt az Amerikai Egyesült Szovjetunióról, illetve az USA jelenlegi sajtójáról. Sztálin, volt szovjet vezető szerint a szovjet kormányzat az egyetlen, amely a török, perzsa, kínai és afgán nép egységéért, függetlenségéért és szabadságáért küzd (1953). Bush, volt amerikai vezető szerint az Egyesült Államok elkötelezett az afgán, az iraki és a békés palesztin nép szabadságáért (2009). Ahogy az ember visszatekint a múltba, csak csodálkozik, hogy hogyan hihettek mindannak a mesének, ami az állami lapokban megjelent. Talán, mert azt akarták hinni. (Angolul tudóknak igazán érdemes a teljes cikket elolvasni.) Tessék. A csalás és az ámítás.

Ha már csalás… Maarten Doude van Troostwijk a Lewrockwellen arról ír, hogy a választási csalás gyakran tovább tart, mint a számolás: a jegyzőkönyvek, aláírások meghamisítása, törlése, szavazatok eltüntetése, s persze elérni azt, hogy mindenki „kussoljon” tovább tart, mint megszámolni a cédulákat. Mindez szerinte nem jelenti azt, hogy bárki is csalt, vagy nem csalt – ez nem állásfoglalás, csupán a tapasztalat. Mindezen túl – teszi hozzá a holland szakértő – ha a különböző jelöltek a választás tisztaságában érdekeltek voltak, akkor delegáltak a választási testületekbe, szavazatszámláló bizottságokba. Ha ez így történt, akkor rövidesen tényeket fogunk tudni, nem pedig csak sejtegetni. Már ha léteznek tények a választás végeredményének meghamisítását illetően…

Bizonyíték van, csak nem a csalásra

Visszaélések voltak, mintegy 50 körzetben derült ki, hogy több szavazatot adtak le, mint amennyit kellett volna. Ez azonban – Khomenei ajatollah elmondása szerint – a legkisebb mértékben sem befolyásolta a végeredményt. A végeredmény meghamisításáról tehát nincs bizonyíték.

Roberts szerint arra azonban már vannak bizonyítékok, hogy az amerikai és izraeli hírszerzés az elmúlt években destabilizálni szerette volna az iráni kormányzatot. Az ABC News 2007. május 23-i jelentése szerint a CIA titkos elnöki megbízatást kapott az iráni kormány destabilizálására.

Május 27-én a the London Telegraph írja, hogy Bush elnök aláírta a dokumentumot, amely alapján a CIA-nak felhatalmazása van propagandával és a társadalom dezinformálásával destabilizálni, vagy éppen megbuktatni az ajatollahok teokratikus uralmát Iránban. Ugyanez a lap május 16-án arról írt, hogy John Bolton, az USA neokon ENSZ-nagykövete szerint Irán katonai megtámadása csak utolsó lehetőség lehet azután, hogy a gazdasági szankciók és forradalom elősegítése nem hoz eredményt.

Seymour Hersch a New Yorkerben tavaly nyáron, június 29-én megjelent írásában arról írt, hogy a Kongresszus 2007-ben elfogadta Bush azon kérését, amely az Irán elleni széleskörű titkosszolgálati fellépéshez szükséges – mindez katonai, hírszerzési és kongresszusi forrásokra hivatkozva közölte a szerző. Vagyis: 400 millió dollárt fordítottak arra, hogy kihúzzák a talajt Irán vallásos vezetése alól.

„Természetesen” az USA

Vagyis gyaníthatóan az Egyesült Államok áll a zavargások hátterében, ahogy egyébként korábban is volt már így (a nagy népszerűségnek örvendő Mohammad Mossadeget is amerikai puccsal tették ki a hatalomból). Ki tette bele a „zöldet” a „zöld forradalomba”? – teszi fel a kérdést cikkében Daniel McAdams, majd gyorsan meg is válaszolja: „természetesen az Egyesült Államok”. Ahogy a színes forradalmak esetében lenni szokott, úgy fest most is, hogy az amerikai újságírók, elitek és a propagandával szédített nép romantikus képzeleteit fáradhatatlanul magával ragadja az Egyesült Államok Birodalom meleg ölelése, amely szikla szilárdan tartja markában a spontán iráni felkelést – írja McAdams. Azzal folytatja, hogy nem kellene foglalkozni azzal, hogy ki ural egy 7000 mérfölddel arrébb lévő országot, de akkor már nagyon is muszáj, amikor az USA ujjlenyomatai vannak annak az országnak a drámai sorsán.