"A költő itt arra gondolt"

A fordításelmélet kiemelkedése az irodalomelméletből a nagy mennyiségű "technikai" szövegek megjelenéséhez köthető a nyelvészeti elméletek megjelenése mellett. De az irodalmi művek fordítása még mindig maximum csak kifelé kacsingat, hiszen egy irodalmi alkotás áthelyezése egy másik nyelvre rengeteg szabályt felrúg, ami mondjuk egy használati utasítás fordításánál kötelező.

Mert a műfordításnak először is követnie kell az eredeti mű stílusát (hangulatát), át kell adnia az értelmét és az eredeti szöveg egyéb jellegzetességeit is meg kell őriznie. Van olyan, aki egy mérleghez hasonlítja a folyamatot aminek egyik serpenyőjébe az író szavait (mondatait) tesszük, a másikba az általunk választottakat és várjuk azt a pillanatot, hogy egyensúlyba kerüljön a kettő.

Persze a műfordításnál felmerülnek a kérdés, hogy vajon azt akart-e mondani az alkotó, hogy... Egy műfordítónak irodalmárnak is kell lennie a két nyelv ismerete mellett, hiszen először dekódolnia kell a szöveget, amit fordít, és csak miután alkotóelemeire bontotta és megfejtette értélmét, hogy az egyes szövegdarabok miért úgy illeszkdenek egymásba ahogy, csak ezután kezdheti el az új szöveg létrehozását.



Ráadásul az élő nyelveknek megvan az a csúnya tulajdonságuk, hogy állandóan változnak, új szavak jelennek meg, és ami még felháborítóbb : folyamatosan változik a jelentésük. Gondoljunk bele, hogy pár száz évvel ezelőtt a király, gáz vagy hajaz szó kapcsán milyen gondolatok ébredtek valakiben.

A 2000-ben elhunyt Boncz Gézától származik a "sztálingózik a hó" szókapcsolat. Tipikusan olyan szójáték, amit nem lehet kompromisszumok nélkül más nyelvre ültetni. Alternatív megoldásként például lehet franciául azt mondani : Il Lénineigait. Ha szigorúan vesszük, akkor ez fordítási hiba, hiszen nem Leninről volt szó, és rengeteg inkább Sztálinhoz társított gondolattól megfosztjuk a mondatot. De így franciásabban hangzik az átköltött ige. Pedig ez még csak egy mondat, nem többszáz oldalas szöveg.

Konnotáció és kontextus

Ha az egyre növekvő szakirodalomból például Albert Sándorra hivatkoznék, aki nem a lefordíthatatlan és a minden szöveg fordítható szélsőségekben gondolkozik, hanem árnyalja a képet a nehezen fordítható, hatalmas veszteségek árán fordítható és különböző kompenzációs procedúrák használatával fordítható szövegekre.

A konnotáció (szóhangulat) az a fogalom ami a legtöbb esetben nehezíti a fordítók dolgát, mivel a szavak stilisztikai értéke egyénenként is más, mégha vannak egyezményes támpontok is. Ha vitatkoznánk a fordítókkal a legtöbb esetben egy-egy szó konnotációs tartalma miatt tennék, mert adott szövegkörnyezetben mi mást érzünk helyesnek. Használt szavaink döntő többsége különböző érzelmi töltetet nyer az évek múlásával, tehát nem kell hozzá különböző nyelvet beszélnünk, vagy más kultúrából jönnünk, hogy nem értsük meg egymás szavát. (Nézzenek csak meg bármilyen belpolitikai szópárbajt Magyarországon, hogy meggyőződjenek ezen állítás igazságáról!)



Jól mutatja a két nyelvészeti fogalom hasznát a katalán emprenyar ige, ami egyaránt jelentheti azt, hogy bosszant, teherbe ejt, vagy vulgárisan baszogat. Hiszen egyrészt a szó szövegkörnyezetétől függ, hogy melyik magyar változatra van szükség, másrészt a szöveg stílusa is árulkodó lehet.

Arra is ügyelnie kell a fordítónak, hogy az olyan tárgyak (esetleg fogalmak, vagy idézetek) magyarázatával nem maradjon adós, ami esetleg a forrásnyelv kultúrájában kézenfekvő dolog, azonban a célnyelv beszélő számára többnyire ismeretlen. Ilyenkor egyfajta kulturális antropológussá vedlik a fordító, szociolinguisztikai kiegészítéssel, hogy egyrészt kiderítse, hogy miről is van szó a szövegben, majd eldöntse, hogy szükséges-e magyarázat, és ha igen, milyen mélységben. Magyar olvasóknak nem kell lábjegyzet a dakota közmondásokhoz, vagy a kocsonyához.