Gyula bácsival beszélt már, mióta kijött a kórházból?

Általában két-három naponta beszélünk. Akkor, amikor bement a kórházba, akkor értesített a felesége, majd a kórházban is meg tudtam látogatni, és telefonon is sokat érdeklődtem az állapota felől, még a professzorával is tartottam a kapcsolatot. Ezúton is köszönöm a kórháznak a lehetőséget, hogy meglátogathattam. Mióta kijött, már tudtunk beszélni, és szerencsére egészséges, köszönhetően az orvosok hozzáállásnak, és annak a sportemberi erősségnek, ami benne is megvan, és amelyik a jövőben még hosszú ideig biztosíthatja az életét.

Ön hogy érzi magát?

Köszönöm szépen, eddig nincs problémám. Hogy holnap, holnapután mi lesz, azt nem tudom, hála Istennek komoly betegségem még nem volt.

A média nagy érdeklődését, a sok televíziós és egyéb szereplést hogyan bírja?

Ha az embernek megvan az egészsége, akkor sok mindent kibír. Mi egykori sportolók közszereplők vagyunk, és egy közszereplőnek mindig a média rendelkezésére kell állnia. Úgy érzem, nekünk élőknek erkölcsi kötelességünk a múlt visszaidézése.



Önök Gyula bácsival a meccseken, a pályán belül is sokszor találkoztak lévén, hogy ő kapus volt, ön pedig hátvéd. Vannak-e olyan közös történeteik, melyek kiállták az idő próbáját, és máig nem vesztek feledésbe?

Puskás öcsi mondta mindig Gyulának, mikor így purparléztunk, hogy „ne beszélj, mert te csak kapus vagy”, mire Gyula úgy válaszolt, hogy „focicsapat kapus nélkül még nem volt soha”, és ez így is van. Amire visszaemlékszem, az egy 1953-as mérkőzés még az angol meccs előtt (az a bizonyos 6:3- a szerk.), a svédek ellen Budapesten. 2:2 volt az eredmény, amikor a Gyulán már túlment a labda, ezért én beszaladtam a kapuba és jött velem szembe a svéd játékos. Ha el akarom rúgni a labdát, akkor biztosan neki rúgom a svédnek, és róla bepattan a kapuba, ezért én fölemeltem a magasba, majd megkerültem a svédet, és így már kirúghattam oldalra. Olyanok voltunk a Gyulával, mint az autóban a gáz meg a kuplung. Ha benyomom a gázt, leveszem a kuplungot, ha benyomom a kuplungot leveszem a gázt: ha kijön a kapus bemegy a védő, ha bent a kapus, kint a védő. Fontos az összhang, és ez kettőnk között megvolt.

Gyula bácsival fociztak egy csapatban a válogatotton kívül? Hiszen ön Dorogon lett NBI-es játékos, ahol ő a pályafutását kezdte.

Igen, 1947-ben egy fél évet játszottunk együtt, és ő utána ment el Dorogról.

Hogyan jött önnek az életébe a labdarúgás? Mi kell ahhoz, hogy valakiből jó labdarúgó váljon?

Dombóvári születésű vagyok, és ott kezdtem el focizni. Szerencsémre a gimnáziumnak, ahova jártam volt futballpályája, ahol nagyon sokat futottam, és ez sokat segített a fociban is. Szüleim nem sportoltak, apám vasutas volt, és soha életében nem futballozott, de minden tőlük telhetőt megtettek, amit a ’20-as években csak lehetett, - mert 1925-ben születtem, ami a maiaknak, már Krisztus születése előtti dátumnak tűnik - hogy engem támogassanak. Nagyon fontos, hogy az ember szeresse, amit csinál, és azért hozzon áldozatokat, mert a sikert nem adják ingyen. Én már korán megtanultam, hogy a foci a sok szépsége mellett sokszor kegyetlen, mert a legszebb fiatal éveiben kell az embernek a legtöbb dologról lemondania. De ha mindent ennek rendel alá az ember, és minél többet találkozik a labdával, a labda annál szelídebb jószág lesz. Aki labdarúgó akar lenni, annak szombatonként nincs csacsacsa, diszkó, vagy effélék, mert másnap neki közönség elé kell állnia. Nem kötelező futballistának lenni, de aki felveszi a faluja, városa, egyesülete mezét, nem beszélve a címeres mezről, annak kutya kötelessége megtenni mindent, hogy örömet okozzon a szurkolóknak. A sport, a futball nem önmagáért van, hanem a közönségért, és nem a közönség viszi a futballt a pályára, hanem a futball viszi a közönséget. Ezt tudnia kellene minden egyes focistának!