Hogyan élte meg, hogy pályafutását csatárként kezdte, de később mégis védőként számítottak önre és hátvédként lett válogatott?

Már nagyon korán csatárként kezdtem játszani, volt például annak idején egy levente bajnokság, ahol hetvenegynéhány gólból 52-t rúgtam, majd 17 évesen Dombóváron már az NB III-ban játszottam és gólkirály is lettem, aztán 19 évesen ismét én rúgtam a legtöbb gólt. Később Dorogra is csatárként kerültem, és 1947-ben fél év alatt a tavaszi szezonban 10 gólt rúgtam. 1949-ben aztán kiöregedtek a csapat hátvédjei, és akkor az edzőmnek az a nagy ötlete támadt, hogy menjek hátra.

Nem bánta ezt akkor?

Dehogynem! A legszebb dolog a fociban a gólszerzés, de nem lehetett az edzőkkel abban az időben vitázni, hogy most tetszik, vagy nem tetszik. Az edző olyan volt nekem, mint a villanyszerelő: ő a szakember, ő tudja jobban, hogy mit kell csinálni. És ennek meg is lett az eredménye, hiszen egy év múlva már bekerültem a válogatottba jobbhátvéd poszton. Az, hogy csatárként kezdtem nagyon sok előnyt jelentett a védekezésben, hiszen tudtam csatár fejjel gondolkodni, hogy mi következhet az ellenfélnél, másrészt pedig a támadásokat is jobban tudtam segíteni.



Csatárként is be tudott volna kerülni a válogatottba?

Áh, nem! Voltam én közép-magyar válogatott, dél-nyugat válogatott, szakszervezeti válogatott, de abba a csapatba Budai, Kocsis, Puskás, Czibor és Hidegkúti mellé nem kerülhettem volna be csatárként. Az életnek vannak válaszútjai, s hogy belőlem hátvéd lett, egy ilyen válaszút volt. Az edzőm ezt kitalálta, én pedig partner voltam benne, ahogy mondani szoktam: a paraszt eszem jól dolgozott.

Ha már a válaszutakat említi: tulajdonképpen Dorog volt az ön életében a legnagyobb válaszút, hiszen 1947-ben kerül oda, és mai napig ott él.

Dombóvárról először Pécsre kerültem, majd onnan jöttem az edzőmmel, Szabó Péterrel együtt az NBI-es Doroghoz. Megmondom őszintén, először a térképen kellett megnéznem, hogy hol is van Dorog, de „földön járó emberként” jól tudtam alkalmazkodni, hamar befogadtak a drukkerek és a csapattársak is. Dorogon - bányászvárosról lévén szó - jó anyagi körülmények voltak, jó csapat is volt, és én megtaláltam a helyemet a pályán, és azon kívül is. Ezért, bár lett volna lehetőségem, hogy a Csepelhez, vagy a Honvédhoz szerződjek, de lehorgonyoztam Dorogon, és mai napig is jól érzem itt magam.

A magánéletét mennyire határozta meg Dorog? A feleségét is ott ismerte meg?

A magánéletemet én már Dorog előtt meghatároztam, mert 1943-ban leszoktam a dohányzásról, kocsmába, vendéglőbe 1952 óta nem járok, mert soha nem vagyok annyira szomjas. Ha ugyanis bemennék a kocsmába, akkor jönne a drukker, hogy „Jenő bácsi, igyon velem egy fröccsöt” aztán jön a második, a harmadik, ezért inkább nem megyek be, hanem megiszom itthon a fröccsöt, annyit, amennyi jólesik. A feleségemet még Dombóváron ismertem meg, egyébként éppen tavaly voltunk 60 éves házasok, és Dombóvárra máig hazajárunk, a szüleim ugyanis ott vannak eltemetve, és ismerősök is laknak ott.