Külföldre nem csábították?

1968-ban szóltak le az OTSH-ból (Országos Testnevelési és Sport Hivatal – a szerk.), hogy Iránba keresnek neves edzőt, és rám gondoltak. Nagyon vajúdtam, mert 4000 dollár lett volna a havi fizetésem, ami akkor óriási pénz volt, de végül lemondtam, mert itthon vezető beosztásban dolgoztam, és féltem, hogyha hazajövök, akkor már nem kerülhetek vissza az állásomba.



Nincs hiányérzete, hogy nem játszott igazán nagy csapatban, és nem nyert bajnokságot, Magyar Kupát?

Én lokálpatrióta vagyok, ezért soha nem vágyódtam el Dorogról. Hiányérzetem azért van. A bajnokságban többször voltunk a vidék legjobb csapata, helyezésben a legjobb egy 4. hely volt, amit már edzőként értem el, míg játékosként egyszer játszottam Magyar Kupa döntőt 1952-ben az Elektromos pályán az MTK ellen, de azt elveszítettük 2:1-re, és ugye a világbajnokságon is csak másodikak tudtunk lenni.

Hát igen, az a bizonyos világbajnoki döntő ’54-ben… Védőként nem érezte úgy utólag, hogy megakadályozhatta volna a gólokat? Nem voltak emiatt álmatlan éjszakái?

A világbajnokság fájó pont, hiszen azt megelőzően 34 meccsen nem kaptunk ki. Utólag sok mindenen mérgelődök, és borsódzik a hátam, ha belegondolok. A 2. gól előtt például egy szöglet után a gólvonalról rúgtam ki a labdát, úgy, hogy sajnos megint szöglet lett, aztán abból kaptuk a gólt. Azóta mindig mondom, hogy ha akkor az oldalvonalon túlra rúgom a labdát és nem szögletre, akkor mi vagyunk a világbajnokok. Aztán ugyanennél a gólnál, Grosics kifutott a kapuból, és ma már egyértelműen látszik, hogy szabálytalankodtak vele szemben, de a bíró nem fújta le, Rahn pedig rálőtte, és a sípcsontomat is súrolva jutott a labda a kapuba. Erre is szoktam mondani, hogy ha magasabbra emelem a lábamat 3 centivel, akkor mi vagyunk a világbajnokok. Ezek az emlékek örökre megmaradnak, de tudomásul kell venni, hogy a futball egyszeri, megismételhetetlen. A győztes az, aki egy góllal többet rúg, mint a másik, és gól az, amit a bíró megad. A győztes azt mond, amit akar, a vesztes pedig mondhat, amit akar. A győzelmet nem kell megmagyarázni, a vereséget nem lehet megmagyarázni. A világbajnokság ellenére büszke vagyok arra, hogy 7 honvédos és 3 MTK-s mellett egyetlen vidékiként bekerültem az Aranycsapatba, és majdnem hat évig viselhettem a 2-es számú mezt. Annyira vigyáztam erre a mezre, hogy szinte még ebben is aludtam, nehogy ellopják tőlem.

Érdekes fintora a sorsnak, hogy míg anno Grosiccsal és Buzánszkyval kezdődött az Aranycsapat legendás névsora, most önökkel fejeződik be, pedig voltak fiatalabbak is a csapatban.

Annak idején természetes volt, hogy velünk kezdődik a névsor, hiszen az 1-es szám mindig a kapusé, vagyis a Gyuláé, a 2-es pedig a hátvédé, vagyis az enyém volt. Most pedig már csak ez a kettő, az 1-es és a 2 –es él. Ezen néha én is elgondolkodom, de hát ez az élet titka, mi képviseljük az Aranycsapatot, a többiek pedig föntről figyelnek minket, és a magyar labdarúgást!