A közönség érdeklődését is fel lehet kelteni ezzel a projekttel vagy csak a szakmáét?

Mint már említettem, ez egy mesteriskola. Itt a művészek egy önkéntes verseny keretében képzik magukat; lesznek győztesek és vesztesek. Egy spontán folyamat során a legjobbak kiválasztásra kerülnek: ez az igazi demokratikus verseny, nem az, ha csak úgy megmondjuk, hogy ez a fiú jó, az pedig rossz. Főleg nem, ha itt Magyarországon mondjuk meg, hiszen a mi mértékrendszerünk, értékrendünk, szocializációnk nagyban különbözik a nyugat-európaitól. A közönségtől is sokkal nagyobb elismerést kaptak a művészek ezalatt az idő alatt ebben a tömegmarketing-projektben, mint amit korábban a kiállításaikkal el tudtak érni. Itt egy-egy megnyitóra tömegek jönnek el. A Műcsarnok Luc Tuymans-kiállításának, amelyet tizenkét és félmilliós büdzsével kommunikáltak, százhúszan voltak a megnyitóján, és az első két hétben ötszáznyolcvanan váltottak rá jegyet. Ez egy csőd. Nálunk általában ezer ember vesz részt a megnyitókon, holott mi nem tudunk ilyen rendkívüli kommunikációs büdzsét előállítani. Amit mi tudunk nyújtani, az az, hogy hitelesek vagyunk, őszintén kommunikálunk, nem ígérünk semmit, hanem dolgozunk, és dolgoztatjuk az alkotókat. Manapság az, hogy valaki őszintén teszi a dolgát, hírértékkel bír. Ahogy ez az ötvenkét művész itt dolgozik, mintát jelent az ország számára, amiből nem csak a képzőművészek építkezhetnek, hanem az iparművészek, az építészek és az alternatív fejlesztési területek is.

Ön közönségként tudja még nézni ezeket a képeket?

Abszolút közönségként nézem. Én nem voltam hajlandó véleményt alkotni a művészekről, nem is leszek; legfeljebb „elszóltam magam” bizonyos helyzetekben, ezt elkapta a média, de nem fogom befolyásolni a fiatalokat. Ez egy iskola: a művészek dolgoznak, versenyeznek, és ennek eredményeképp a piac majd méri őket. Nem a mi dolgunk, hogy manipuláljunk. A művészettörténészek mindent megtesznek annak érdekében, hogy beleszólhassanak, hogy megmondhassák, hogy ki tetszik, ki nem tetszik; de ezt mi nem engedjük. A nyilvánosság elől persze nem tudjuk megvédeni a művészeket; azt el kell viselniük, hogy rossz munkához negatív vélemény kapcsolódik. A művészettörténészeknek az a dolguk, hogy kritizáljanak, jobbítsanak, építsenek; nem pedig, hogy lehúzzanak vagy manipuláljanak.

Az önök tevékenysége által eladhatóbb lesz a művészet? Nem konkrétan az ötvenkét képzőművész munkájára gondolok.

A művészet „csinálása” egy tanulási folyamat. A munka végzése közben mindannyian tanulunk: mi, a művészek és a közönség egyaránt. A kiállításokon ezer ember jelenik meg: ez egy akkora szám, amire az elmúlt harminc évben nem volt példa. Az, hogy a vevő miért dönt egy bizonyos művész mellett, ennek a folyamatos tanulásnak a része. A folyamatnak vannak részállomásai; egy-egy megnyilvánulás, gesztus, vásárlás, médiaszereplés: ezekből a helyzetekből kapnak mértéket a vevők, és értékelik majd a művészek tevékenységét mondjuk egy év múlva.

Van még hova fejleszteni ezt a vállalkozást? Hiszen nagyon nagy eredményeket értek már el eddig is.

Ez a hely egy befogadóház. Nem az a dolgunk, hogy megmondjunk dolgokat, hanem, hogy lehetőségeket generáljunk, és minél több tudást hozzunk be, minél több szereplőnek adjunk esélyt. A ház tetején lévő huszonhét műterem azért jött létre, hogy olyan stúdiók alakuljanak ki, amelyek speciálist tudást hoznak, és segítik az ország versenyképességét. Van itt építésziroda, belsőépítész-iroda, formatervező-iroda, divattervező-stúdió, jogi iroda, szellemitermék-ügyekkel foglalkozó jogi iroda, könyvelő cég, divatkommunikációs egység, internetes televízió; és ezek folyamatosan alakulnak. Beköltözik a borszakmát képviselő kommunikációs cég, most kötöttünk szerződést egy nemzetközi kiállításszervező-fejlesztő kommunikációs ügynökséggel, tárgyalunk a magyarországi kortárs művészet elfogadtatását segítő intézettel. Olyan területek fognak beköltözni, amelyek speciális tudást biztosítanak a háznak és a magyarországi szellemitermék-alkotó területeknek. Egy agrártermék-fejlesztési központot is tervez egy dél-magyarországi cég a házban, ami nagy előrelépést jelenthetne, mert az itthoni agrártermék-fejlesztés az elmúlt tizenöt évben teljes egészében megszűnt.