Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Valamivel több mint három éve vezetem a köztársaság kormányát. E jó három év első felében az örökölt kompromisszumok hálójában, a második, a most záródó felében pedig kijózanító kényszerek között. Most kezdődik a harmadik szakasz. Itt álljunk meg egy pillanatra és tegyük fel a kérdést: merre is szeretnénk tovább menni? Hiszen az ország nem csak pénzről, esetleg vizitdíjról, vagy tandíjról szól – sőt, elsősorban nem ezekről. Ezek csak eszközök.

De mi a cél? Hová tartunk? Hogy válaszolhassunk erre a kérdésre, ahhoz egy pillanatra érdemes visszatekinteni a kezdetekre, visszatérni a kályhához – ahogy mondani szokták –, mindennek a kiinduló pontjához, azaz a rendszerváltozáshoz.

Mi is a rendszerváltozás lényege?
A jogállam, a demokrácia? – Igen!
A szociális piacgazdaság? – Igen!

De van itt még valami: a rendszerváltozás egészének fundamentuma.

Mit is akartunk 1989–’90 táján? Szabadságot, gyarapodást, biztonságot. Úgy mondtuk egyszerűen, hogy jobb életet. Azaz nem Bécsbe akartunk menni vásárolni, azt kívántuk, hogy ne csak a Mariahilferstrassén, hanem itthon is ugráljanak körül bennünket a boltban. Azt is akartuk, hogy utazhassunk, ha ahhoz van kedvünk – no meg pénzünk –, és ne kelljen kérvényben magyarázkodni, hogy hová és kihez megyünk. Azt reméltük, hogy egyszer majd nem mi könyörgünk telefonért, hanem majd értünk küzdenek, hogy vegyünk telefont.

Szónoklatokba és előadásba illő eleganciával ezt úgy mondják, hogy a rendszerváltozás társadalmi-kulturális lényege az alattvalói létből való felszabadulás, az önálló polgári élet megteremtése, a polgárosodás elősegítése, ösztönzése és támogatása, a kiváló Bibó István és Szűcs Jenő által leírt nyomorúság meghaladása, a polgárosodott Nyugat és az alávetettséget konzerváló Kelet között hánykolódó Magyarország kompjának a Nyugathoz való kötése.

Ez jó bonyolultan hangzik első és második hallásra is. Végső soron egy a lényeg: azt kerestük, hogy miként lehetünk a magunk urai szabadságban, biztonságban és gyarapodásban. Bár nem ezeket a szavakat használtuk akkortájt, talán nem is ismertük ezeket a szavakat. De egészen világos, hogy a ’90-es évek forgatagában egyéni, családi céljaink és álmaink a polgárosodásról szóltak. Igen, a polgárosodásról, azaz a szabadságról, a gyarapodásról és a biztonságról.

A rendszerváltozás 1990-ben rátalált erre az útra, és nagyjából 2000-ig alapvetően ezen az úton haladt. Antall, Göncz, Bokros, Mádl, Békesi, Kiss János, Orbán, Horn, Kuncze, Vitányi vagy Sólyom jórészt értették akkor, hogy mit is jelent a polgárosodás történelmi feladata. Legtöbbjük ma is érti. Ők nagyobbrészt már nincsenek a politika frontvonalában. És van közöttük, aki elhagyta, feladta, vagy éppen elárulta a polgárosodás eszményét. Ő, vagy ők hangosabbak mostanában.

Most, 2008-ban, amikor először van alkalmam arra, hogy ne örökölt kompromisszumok és kényszerek között alakítsam politikánkat, amikor először dönthetünk nagyobb szabadsággal, én azt mondom: térjünk vissza a polgárosodás történelmi-társadalmi programjához, máskülönben Magyarország történelmében sokadszor utat téveszt és zsákutcába jut.

A polgárosodás igénylése nem játék a szavakkal, nem politikai PR-trükk, nem ügyeskedés, hanem Magyarország történelmi esélye. Az egyetlen esély. A polgárosodást nem lehet úgymond „fölülről” elrendelni vagy bevezetni. Segíteni, ösztönözni, támogatni viszont lehet és kell. Az új Magyarország politikájának ez a társadalmi-politikai lényege.

Biztonságra vágyunk, ez valamennyiünk célja. Erről álmodik szegény és gazdag, fiatal és öreg. Akkor vagy biztonságban, ha a magad ura vagy, ha nem vagy kiszolgáltatott. Ha nem vagy kitéve mások akaratának, kényének és kedvének. Ha meg tudod védeni magadat és a családodat. Ha nem dülöngélsz naponta, ahogyan változik a világ, és nem kell alávetetten meghajolni mások előtt csak azért, mert te gyenge vagy.

A biztonság, a hétköznapok biztonsága stabil háttérből származik. Mi is ez a háttér? Szerintünk legalább három dolog, ha úgy tetszik három feltétel: munka, tudás és tulajdon.
Az új magyar polgárosodásnak az a célja, hogy milliókat segítsen hozzá az életrevaló tudáshoz, a biztos és jó munkához, a stabilitást adó családi tulajdonhoz. Aki mindezekkel rendelkezik, annak könnyebb, akinek ezek nincsenek, az gyenge és sérülékeny.

Hadd szóljak egy pár szót a polgárosodásról, erről a fogalomról és a mögötte meghúzódó tartalomról – már csak azért is, mert ha nem is pont ezt a kifejezést, de valami hasonlót az elmúlt jó két évtizedben nagyon sokszor használtak itt. Tegyük tehát tisztába a fejünkben, hogy mikor és mit értünk ez alatt a fogalom alatt.

A polgárosodást lehet segíteni konzervatív módon, a már befutottak, úgymond a középosztály kiemelt támogatásával, abban bízva, hogy a fent lévők gazdagsága majd „lecsorog”, „leszivárog” önmagától. Ez majd segít másoknak is, azt mondják. Erről szólt a ’90-es évek úgynevezett polgári politikája, vagy az újabban hangoztatott úgynevezett középosztályos politika. De mi nem hiszünk ebben, mi nem hiszünk a gazdagság automatikus lecsorgásában.

Aztán lehet adni klasszikus, vegytiszta liberális programot, azt gondolva, hogy a piac ereje majd mindenkit felemel. Nekem erős kétségeim vannak e tekintetben már csak azért is, mert a tapasztalatok jelentős része ellentmond ennek a feltételezésnek.

Mi szociáldemokraták sokáig azt hittük, hogy elég növelni a különböző támogatásokat, és az önmagában jobbá, igazságosabbá teszi a világot. Fájdalom, de kiderült, hogy ez sincs így rendben. Én abban a polgárosodásban hiszek, amely utat nyit a felfelé törekvő sokaság előtt, és ennek érdekében egyaránt támaszkodik az államra, a civil közösségekre, a piacra, de ehhez igényli valamennyi polgár együttműködését is. Szociáldemokrataként, szocialisták és liberálisok közös kormányának vezetőjeként meggyőződéssel tudok képviselni és szolgálni egy ilyen politikát.
Az új magyar polgárosodásról nem elég beszélni. A kormánynak nyilván ennél több dolga van: kezdeményezni és cselekednie kell. Olyan politikát kell folytatni, amely támogatja, segíti milliók felemelkedését, milliók polgárosodását.

A kormány nevében ugyanakkor nem szeretnék verdiktet hirdetni, egyszerűen csak bejelenteni a döntéseket, hogy „ez van és punktum”. Ajánlásokat és javaslatokat kívánunk megfogalmazni, illetve vitára ajánlani. Vitára, párbeszédre van szükség valamennyi társadalmi szereplő bevonásával – szakszervezetekkel, munkáltatókkal, civilekkel, egyházakkal és pártokkal. Töltsünk el heteket és hónapokat azzal, hogy megértsük a szakértők ajánlásait és figyelünk egymásra is! Nem hajt bennünket a tatár, bár szerencsés lenne, ha már idén tavasszal meghozhatnánk egy sor fontos döntést és megalkothatnánk minél több szükséges jogszabályt.

Rendezzük be együtt az Új Magyarországot, támogassuk közösen az új magyar polgárosodást!