A gyermek- és fiatalkori bűnözés visszaszorításának érdekében csökkenteni szeretnék a büntethetőség korhatárát tizennégyről tizenkét évre. Mennyire reális ez? Igaz, hogy manapság a gyermekek korábban érnek?

Ez kultúránként, közösségenként, családonként és egyénenként is változik. Attól is függ, hogy a gyermeket milyen ingerek érik. Akinek van gyereke, vagy visszaemlékszik saját fiatalkorára, biztosan eszébe jut, hogy az ő osztályába is jártak olyanok, akik jól vették az akadályokat, mások későn érő típusok, csendesen elüldögélnek a sarokban, nem teljesítenek jól, megint másik kiválóan tanulnak, viszont mindenféle magatartási problémáik vannak. Öt-hat éve kezdődött el ez a vita nemzetközi fórumokon, hogy például amiatt, hogy a fiatalok egyre korábban, akár már tizenkét-tizenhárom éves korban elkezdik a szexuális életet, nem adekvát az a szabályozás, amely a nemi erkölcs elleni bűncselekményekre, a nemi erőszakra, a megrontásra vonatkozik. Elhangzanak különböző érvek - ezeket mindig meg kell fontolni.

Üdvözlendő az a kodifikációs kísérlet, amely a magyar rendszer átalakítására irányul; hiszen valamit kell kezdeni azzal a merev vélekedéssel, amely szerint egy gyermek pont tizennégy éves korától tudja megítélni cselekedetei súlyát. Egyéni mérlegelés tárgyává kell tenni, hogy a fiatal valóban elég érett-e már tettei következményeinek felismeréséhez. Természetesen ennek is megvannak a maga nehézségei, amelyek a büntetőjog rendszeréből, illetve a büntető igazságszolgáltatásból erednek. Hiszen empirikus kutatások eredményeiből tudjuk, hogy a bíróságoknak és a bíróknak is nagy problémát jelent, hogy a beszámíthatóságot megállapítsák, még felnőttek esetében is. Én magam vizsgáltam egy olyan esetet, amelyben egy fiatalkorú, tizennégy éves és pár hónapos lány volt az elkövető. A bíró kapott egy olyan véleményt egy pszichológustól, hogy a kislány nem volt beszámítható a bűncselekmény végrehajtásakor; majd az eljárás során kértek egy másik szakvéleményt, amely szerint teljesen beszámítható volt; végül a bíró olyan döntést hozott, hogy a gyermek közepesen volt beszámítható.

Tehát arra az ítélkezési rendszerre, ami ma Magyarországon van, nem lehet felépíteni egy olyan szabályozást, amelyben a bírónak egyenként, egy nagyon hosszú folyamat során kell eldöntenie, hogy az adott elkövető beszámítható-e. E folyamat része az is, hogy a bírók megtanulják mindazokat az ismereteket, amelyek segítik őket a döntéshozatalban. Jelenleg ők nincsenek erre kiképezve és felkészítve.

Tehát változtatásra szükség van, de annak nem a korhatár csökkentését kellene jelentenie? Egyáltalán konzultálnak önökkel ezügyben? Hiszen egy törvényhozó nem feltétlenül van tisztában a gyermeklélektannal.

Mindenképp beszélni kell róla; a korhatár tizenkét évre való csökkentéssel azonban nem értek egyet. Szerintem ez egy abszurdum. Voltak különböző szakmai fórumok kriminológusokkal, büntetőjogászokkal, tehát az előkészítő folyamat lezajlott. Azonban, a gyermekbűnözés fokozottan alkalmas arra, hogy politikai célokra használják fel, hogy ideológiai alapon, zsigerből döntsenek a kérdésben; hiszen ki ne rendülne meg azon, hogy egy tizennégy éves gyermek kést ránt, vagy lelövi a nevelőapját. A minisztérium azzal, hogy bedobta az állóvízbe azt a kérdést, hogy tizennégy vagy tizenkét év legyen a korhatár, nagyon sok mindenről elterelte a figyelmet, így most nem a lényegi kérdésekről folyik a vita. A lényeg annak eldöntése az lenne, hogy mi a célunk az igazságszolgáltatással: megbüntetni vagy segíteni szeretnénk-e ezeket a gyermekeket. Hiszen a büntető törvénykönyvben az szerepel, hogy segíteni kell őket, visszatéríteni őket a társadalomba, hogy felnővén teljes jogú állampolgárok legyenek. Nem a büntetés a cél, hanem egy olyan jogkövetkezmény, amiből a fiatal megtanulja, hogy nem megengedhető az, amit tett. Erre viszont a büntető igazságszolgáltatás jelenlegi rendszere nem alkalmas.

Ezeket a gyermekeket meg kell nevelni; meg kell tanítani a saját agressziójuk kezelésére, felelős döntések meghozatalára, hogyan tudják belátni, hogy helytelen, ha összegrafitizik a házfalat, kirántják a táskát a néni kezéből, vagy ellopják az osztálytársuk mobiltelefonját. Ezt alapvetően nem az igazságszolgáltatási rendszernek, hanem a gyermekvédelemnek kell megtennie. Ma is tizennégy éves korig a gyermekvédelem keretein belül kell ezeknek a fiataloknak és a családjaiknak segítséget nyújtani, hogy a problémákat meg tudják oldani. Hiszen a gyermekbűnözés alapvetően egy tünet. Magát a problémát, tehát a bűnözést is le kell reagálni, de a legfontosabb a kiváltó okok feltérképezése. Ugyanis a bűnözés tizennégy éves kor alatt egy családi problémának, a bántalmazásnak, a gyermeknevelési vagy az életvezetési kudarcnak, a gyermek pszichés problémáinak a tünete. Ezért is döntött a jogalkotó - nagyon helyesen - úgy negyven éve, hogy mindezzel a gyermekvédelemnek kell foglalkoznia. Az egy más kérdés, hogy a gyerekvédelemi rendszer valóban képes-e ellátni ezt a feladatot. Sajnos azt látjuk, hogy nem. Ezért is nagyon fontos beszélnünk arról, hogy miért válik valaki bűnelkövetővé - és nem a számok a lényegesek, tehát, hogy évente háromezer-ötszáz bűncselekményt követ el gyermek -, meg kell ismernünk az élettörténeteket, átlátnunk a tendenciákat, és megtanulnunk, hogy lehet mindezt megelőzni. Tehát, ha valahol reformokra van szükség, az alapvetően a gyermekvédelem.