„A nép, az istenadta nép oly boldog”

A népszavazás előestéjén egy rendhagyó nőnapi punkkorcenten vettem részt a Filterben, ahol a Kálámbó kutyája nevű zenekar két utolsó száma nagyjából sikeresen ráhangolt a másnapi referendumra. A Vesszen a Föld és a Kézigránát kell! című dalok szövegei csengtek a fülemben a népszavazás végeredményét hallva.

„El innen a francba!” – szólt ugyanennek a zenekarnak az egyik refrénje, igaz, még az átkosban, és a természetesen az akkori politikai rezsim képviselőinek címezve. A tegnapi ügydöntő népszavazás eredménye, no meg az azt megelőző majd' húsz év mondatja velem, hogy egész elcseszett politikai elitünknek ideje volna már csomagolnia, köszönni szépen, és végleg elhúzni a búbánatba.
Két évtized politikai és gazdasági töketlenkedését, vezetőink mocskos korrupciós ügyeit, az állampolgárok érdekeit magasról leszaró ténykedésüket felsorolni nincs sem hely, sem idő, a Hírextra úgyis számos alkalommal megtette már ezt ezen a felületen, így most csupán a referendumot megelőző időszak történései kapcsán írok néhány keresetlen gondolatot.

Egyik oldalon ott áll az immár permanens populizmussal operáló egykori népvezér-miniszterelnök és csapata, aki 2006 őszén forradalmi hevületében oly szépen belavírozta magát, elvbarátait, végül több mint 3 millió jobb sorsra érdemes szavazópolgárt ebbe a népszavazásnak nevezett, a képviseleti demokráciát mélyen aláásó bohózatba. Az istenadta most ott találja magát az ingyenes egészségügy hazug mocsarában, és talán már el is pezsgőzte örömében az éves orvosi vizsgálatra szánt vizitdíját a nagy-nagy örömre. Egészségére!

Ott található a be sem vezetett tandíját megspóroló leendő egyetemista és főiskolás az universitas kapujában, örül a szavazás végeredményének, „Győztünk!” kiáltja, és meg sem hallja az utána megszólaló rektort, aki mintegy mellesleg megjegyzi, hogy a közeljövőben egy jottányit nem fognak fordítani az egyetemi infrastruktúra, az oktatás színvonalának fejlesztésére, az ösztöndíjak emelésére. Most azonban lehet előre örülni a zsebben maradott pénzeknek, amelyek jó esetben könyvekre, kultúrára, még jobb esetben intenzívebb kocsmai fogyasztásra fordíthatóak.

A másik végletet pedig azok a szerencsétlen szocialisták, liberálisok és a mellettük a hülyeségig kitartók alkotják, akik két éves (hatéves) regnálásuk alatt képtelenek voltak hatásosan artikulálni a társadalom felé a megszorítások, az egyes reformintézkedések céljait, jelenlegi és várt hatásait, annak kommunikálását, hogy egy kapitalista társadalomban semmit sem adnak ingyen, az orvosi ellátásnak és a felsőoktatásnak éppúgy megvan az ára, mint párizsinak vagy az öröklakásnak, és a társadalombiztosításnak fizetett összegek csupán a töredékét fedezik az egészségügyi kiadásoknak.

Hirtelenjében ennyit tudok elmondani. Tegnap óta megint egy kicsit szarabb ebben az országban élni, mivel ezzel a népszavazásosdival, a megelőző másfél év kinyilatkoztatásaival és elhallgatásaival a rendszerváltás kezdete óta felvonuló teljes politikai garnitúrával szemben elvesztek az illúzióim. Az egykori ETA együttes egyik számának sebtében átírt sorait tudom csak még ideírni: „Gyurcsány Feri, Orbán Vitya: egy nagy picsa. Anarchia!”