Zoli azóta felnőtt, sikeres musical színész, büszke édesapa. Hogy mire képes a hangjával azt sokan tudják, de hogy mi van a lelkében azt nagyon kevesen. Nem mosolyog mindig, de ha mégis azt teszi, az biztos, hogy őszinte. Ráérősen elbeszélgetett pedig sietnie kellett volna, hogy borlovaggá üssék.

Operaénekes szülők fiaként, hogy telt a gyerekkorod?

Másképpen, mint a legtöbb gyereknek. A szüleim (Dobránszky Zsuzsanna és Miller Lajos – a szerk.) boldog házasságban éltek, annak ellenére, hogy édesapám nagyon ritkán volt otthon, hiszen folyamatosan külföldön énekelt. Nem volt átlagos gyermekkorom, pláne ha figyelembe vesszük, hogy ez nem a kilencvenes években, vagy a huszadik század elején történik, hanem a 70-80-as években. Sokat voltam külföldön, 12 évesen már fél Európát bejártam. Egyedi életet éltem, aminek nem éreztem sem előnyét, sem hátrányát. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy ne tűnjek ki.



Visszahúzódó gyerek voltam. Otthon mindig azt mondták, hogy nekünk teljesen más életünk van, ezért nem kell felhívni magunkra a figyelmet. Inkább én legyek az utolsó, aki hangoskodok, vagy beszélget, mert akkor az lesz, hogy „persze, megint a Miller fia”. Édesanyámék ezt annyira jól kezelték, hogy én semmivel sem éreztem magam többnek másoknál. Külföldi cuccaim voltak, és az akkori „dollár boltba” jártunk vásárolni. Mivel édesapám külföldön dolgozott, neki be lehetett menni oda is, ahova másoknak nem. Ők ezt természetesen élték meg. Azt hiszem nem véletlen, hogy a baráti társaságomat sem az egzisztenciális javak és a betöltött pozíciók fontossága alapján választom, hanem lélek és személyiség alapján. Nagyon szeretem és tisztelem a szüleimet, úgyhogy én az operában is úgy viselkedtem, mint egy mintagyerek. Ez a gimnáziumi évek alatt változott meg, ott már kitört belőlem az igazi egyéniségem, ami addig elfojtva létezett.

Gondoltál rá gyerekként, hogy egyszer majd te is színpadon fogsz állni?

Nem. Soha nem voltak olyan vágyaim, hogy most ez vagy az szeretnék lenni. Egyszerűen nem akartam lenni semmi. Persze, azért zongorázni tanultam, és így mindenki sejtette, hogy valamilyen művészi pályára fogok menni, de alapvetően nem készültem rá. Emiatt szüleim sokáig aggódtak is, mert tudták, hogy engem nem lehet befolyásolni. Nem érdekelt semmi, és ez kicsit megnehezítette a dolgukat.

1992-ben mégis jelentkeztél a Gór Nagy Mária Színitanodába. Volt ebben a döntésben szülői nyomás?

Hogyne lett volna. Édesanyám tudta, hogy engem nem lehet kényszeríteni, mert akkor csak azért sem akarom. Egy vágyam volt akkoriban, rock és popzenész akartam lenni. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy a színészet csak mellékvágány. Bár engem valóban megfertőzött a színház, egyértelmű volt, hogy ezt nem lehet kikerülni, és nem is akartam. Mégis az egyetlen, amibe igazi energiát fektettem azok a zenekarok voltak. Az Ördögfiókák, majd az Emberek. Szorgalmasan jártam próbálni, gyakoroltam, tanultam a dalokat.

Volt kedvenc zenekarod?

Sok kedvencem volt, de a legnagyobb a Duran Duran. Emlékszem, beraktam a koncert lemezüket, felállítottam a fotóállványt, aminek volt egy kis szára, és azt használtam mikrofonnak. Órákon keresztül azt játszottam, hogy én vagyok a nagy sztár. Felírtam, hogy mennyiért lépek fel, és az 50-60 állomásból turnét végig is csináltam. Ettől persze édesanyám megőrült a ház alsó szintjén, szerencse, hogy szép nagy házban laktunk, különben vége lett volna a családi békének. Videóklippeket is gyártottam, utólag visszanézve röhögésbe fullad az egész.

1995-ben jött az Emberek együttes. Megkaptad vele azt, amire vágytál?

Végülis igen, csak én valahogy másképp képzeltem el. Azt gondolom, ha az ember megkapja azt, ami boldoggá teszi, akkor nem megy el másfelé, nem kezd tovább keresgélni. Az nagyon rossz világa volt a magyar könnyűzenének, ahogy most is az van, sajnos. Playback fellépések voltak, amiben az ember egyáltalán nem élhette ki magát. Az élőben nyújtott teljesítmény mindig valamitől több, pluszt ad mindenkinek. Olyan, mint egy szexuális kielégülés, amikor igazán ott vagy a színpadon és adhatsz. Ez is egy örömérzet, vagy legalábbis ahhoz hasonló. Nem kaptam meg, amit akartam, és egy idő után beláttam, nem jó úton járok. Németországba is azért mentem ki, mert azt éreztem, hogy hangilag visszafelé fejlődök.