Ez az Emberek hatása volt?

Inkább az akkori világé. Az Emberek önmagában nagyon jó dolog volt, hallgatható, mindenféle allűröktől mentes zenekar volt. Talán, ha a 80-as években alakulunk, akkor élőben is lett volna létjogosultsága. Így nem volt. Két lemez után egyetlen egy élőkoncertet tudtunk felmutatni, azt is csak azért, mert akkor már tudtuk, hogy utazok Németországba. Sokszor kérdezik tőlem, hogy miért nem járok haknikra. Tökéletesen látom, hogy abban mennyire ki lehet égni, bele lehet fásulni az egészbe. Pedig a popzene sokkal könnyebb feladat, mint egy musical ária eléneklése. Nem bántani akarom azokat, akik mennek. Sajnos olyan anyagi világot élünk, hogy nem tehetik meg, hogy ne menjenek, és ez szomorú.

A mai pop piacra készítenél lemezt?

Igen, most csinálom az első szólólemezem. Olyan lesz, mint én: csapongó. Az egyik fele a lemeznek már meglévő dalokból áll, mint Máté Péter vagy Balázs Fecó. Lehet, hogy lesz rajta külföldi dal is, ezt még nem döntöttük el a kiadóval. A másik része pedig saját dalokból fog állni.



Kanyarodjunk vissza a színészethez. Említetted már Németországot. 1997-ben mentél el Duisburgba, ahol a Nyomorultak című musicalben Enjolras szerepét játszottad. Egy évet voltál kint, hogyan emlékszel rá vissza?

Tudod, az idő mindent megszépít, nehéz erről beszélni. A fiam, Dávid, akkor volt egy éves. Sok mélypontom volt, egyedül voltam. Más úgy egyedül lenni, hogy közben tudod, várnak otthon. A nehézség is ebben rejlik, úgyhogy ez a kettőség felőrölt egy kicsit. Szakmailag viszont ez volt a csúcs, a színház nagyon sokat segített. A heti hat előadásba bele lehet fásulni, én egyetlen egyszer mentem fel úgy a színpadra a 182 előadás alatt, hogy ma nincs kedvem. De amikor felmentem ez rögtön megszűnt. Nekünk semmi közünk a németekhez, én sem szeretem őket. Szívesebben barátkoztam volna a törökökkel, mint velük. Az ő szemükbe mi söpredék, balkáni parasztok vagyunk, akik elveszik a fiaiktól a munkát. Igazi felsőbbrendű nép. Sokan féltettek, amikor kimentem, hogy az a szív, ami bennem van, ott majd meghal. Le fogja fojtani a gépies rend. A Nyomorultak szerintem a musical irodalom egyik csodája. Nem csak a zene miatt, hanem Victor Hugo írása annyira erős anyag, hogy az szinte már elronthatatlan. Most is beleborzongok, ha néhány taktus az eszembe jut. Nem véletlen, hogy nagyon kevés német volt a produkcióban. Amikor, mi magyarok kimentünk, körülbelül a 600. előadásnál tartottak. Nem szóltak bele, hogy mit hogyan csináljak, vagy hangilag, hogy töltöm meg a szerepet. Az egy olyan profi világ, amiről Magyarország csak álmodozik.

Be tudja ezt hozni a hazai színjátszás?

Szerintem, nem. Az a baj, hogy ebben az országban a legtöbb helyen, nem a megfelelő ember van a megfelelő helyen. A rossz kézben levő gyeplő a legjobb lovat is lefékezi. Nálunk mindenki, mindent a pénzre fog, amiben nagyon sok igazság van. Csak az a baj, hogy általában azok fogják a pénzre, akik közben azt haza is viszik.

Nem érzed úgy néha, hogy az itthoni légkör megfojt?

Ez az egész város, már mindenkit megfojt. Sokan azt hitték, ha nem foglalkoznak a problémákkal, csak magukra koncentrálnak, akkor az ő életükbe ez nem gyűrűzik be. A fásultság, enerváltság, az egyik napról a másikra élés, mindenkinek a lakásába beköltözött. Külföldön van egy alapvetően profibb mentalitás, amit a gyerekek már az óvodás kortól megkapnak. Nálunk nincs meg az, ami kéne, hogy legyen. Amíg kint voltam a lelki nehézségek ellenére is nyugodt voltam. Tudtam, hogy mi a dolgom, nem kellett hajtanom. Az a fajta világ jobban tetszett. Mindenhol tisztaság volt, nyugodtan sétálhattam a közeli erdőben, elmentem vásárolni, zenélgettem, tévéztem, tudtam, hogy este előadás van. Mentem és végeztem a dolgom. Minden hónap első hétfőjén bementem a bankba, hogy megnézzem ott van-e a fizetésem. Mégis csak a hazai viszonyokhoz voltam szokva, és aggódtam. De a pénz mindig pontosan ott volt. Ezek apróságoknak tűnnek, pedig nagyon fontos.