A holdak feltételezett holdjának pályán maradását az gátolja, hogy egyaránt hat rájuk saját holdjuknak és annak a bolygónak a tömegvonzása, amelyhez holdjuk tartozik. Amikor a bolygójuktól távol, kívül keringve járják körül a holdjukat, azok összetevődő tömegvonzása a holdjuk felé rántja a hold-holdakakat. Amikor meg a bolygó felőli oldalán keringenek, a bolygó irányába vonzódnak.
Ezért előbb-utóbb vagy a holdjukba csapódnak, vagy a bolygójuk felé közeledő aszteroida lesz belőlük.
Látszólag ellentmond ennek, hogy a mi Holdunk körül már keringtek kis, a Földről a Hold körüli pályára juttatott mesterséges holdak, felderítő űrszondák. Ugyanilyen mesterséges holdakat küldtünk már bolygótársaink, és azok holdjai irányába is. Ám azokat csak a Földről vezérelt pályamódosításokkal lehet pályájukon tartani, s a becsapódásukat vagy elszabadulásukat megakadályozni.
Előfordult már az is, hogy egy-egy aszteroida befogott és maga körül holdszerű keringésbe kényszerített nagyobb meteordarabokat, ám azok hamarosan elszakadtak tőle, vagy belecsapódtak.
Köztudott, hogy a Föld tömegvonzásán kívül a mi Holdunkra is hat a Naprendszer általános tömegvonzása. Ezért kis mértékben hol közelebb, hol távolabb kering hozzánk a költők égitestje, s végül az igen-igen távoli jövőben egyre közeledik, majd be is fog csapódni a Földbe.
A világűrben értelmes társakat rádió-távcsövekkel is kereső SETI-program egyik irányítója, Seth Shostak szerint nincs esély hold-holdak felfedezésére. Eddig 250, a Naprendszerünktől igen távoli, úgynevezett exo-bolygót vizsgáltak meg, de azoknak még a holdját sem találták, nemhogy a kísérő égitestek kis saját holdjait. A megfigyelést nehezíti, hogy egy távoli exo-bolygó holdját akkor "láthatják" meg a távcsövek, amikor az a bolygója előtt átvonul. Ám a nagy távolság miatt azt a kis fény-, vagy rádiósugárzás-változást, amennyivel az átvonuló hold csökkenti a bolygója fényét, a távcsövek alig érzékelik.