Bizony nehéz filmet forgatni mind a nácik és szövetségeseik, mind a szovjetek és a kommunisták bűneiről. Érintettek vagyunk. Mind ismerünk, talán saját családunkban olyanokat, akik bűnösök, vagy áldozatok, vagy hősök voltak, vagy ezek valamilyen kombinációja, csak nem beszélünk róla. A filmek zömében sematikus karaktereket találunk. A rosszak vicsorognak és belerúgnak a kutyába, a hősök pedig gáncsnélküli lovagok és szeretik a virágot. Miért kell tagoltan elmondani nekem, nézőnek azt amit józan ésszel magam is felfogok, ha az amúgy is ismert tényeket tárgyilagosan vonultatják fel, és a művészi eszközök sem az emberiség legbutább tagjának felfogóképességére vannak kalibrálva?

Nem mintha féltem volna attól, hogy megint egy ilyen filmbe futok. Andrzej Wajda személye számomra biztosíték, hogy érintettsége ellenére nem próbálja majd rámoktrojálni saját nézőpontját, hagy engem dönteni, és képes úgy adagolni filmművészet finom trükkjeit, hogy ne legyenek túl bántók. Felismerjük persze a képi utalásokat, mégsem érezzük görcsösnek, sőt még rutinszerűnek sem, pedig Wajda visszatérő elemeket is használ. Krisztus a feszületen ezúttal egy zubbony alatt fekszik a katonakórházban, de nem marad el a lengyel sorslegendák képi ábrázolása sem. Tudjuk persze, hogy lengyel ulánusok a valóságban nem vezényeltek lovasrohamot a német tankok ellen, ahogy azt a Lotnában láthattuk, a kép mégis annyira szimbolikus, hogy filmben a helye. A lengyel sors és a lengyel tragédia szimbóluma, akárcsak a Katyń első jelenete, a híd ahol összetalálkoznak a németek és a szovjetek elől menekülő lengyelek. Az a híd maga Lengyelország, tudjuk ezt jól, és a batyukkal kavargó menekülőket látva kiver bennünket a libabőr.

Nem csak a képei, színei, fényei olyan szépek és mindig az elmesélt helyzethez illők, mint azt már megszokhattuk a lengyel mestertől. Az épp csak a katyńi tömegsír, a közös sors összefogta történetek, szálak épp olyan tökéletesen kidolgozottak, megfontoltak, mint a fotóként is helytálló képkockák, vagy a színészi játék. Utóbbiból egy példát kiragadva, Maja Komorowska, mint anya arca egy másodperc alatt keseredik, férfiasodik és öregszik meg, ami régen látott, és méltatlanul mellőzött filmes eszköz az érzelmek ábrázolására. Igaz, jó szinész kell hozzá. A filmnek nincsen főszereplője, vagy éppen mindenki az, egész Lengyelország, sőt Európa egész keleti fele. A kivégzettek fele annyit sem szerepelnek, mint családtagjaik, a gyilkosok arctalanok, csak teszik a dolgukat, rutinszerűen. Érthető a szemszög, az elvesztett rokont hazavárók szemszöge, ahonnan Wajda elmeséli mit jelent Katyń. Nem kizárólag azért, mert a rendező édesapját is Katyńban ölték meg, azért is, mert semmilyen más szempont nem mond el annyit, mint az gyászolóké. Mert Katyń az áldozatok családtagjainak szívében él. Wajda nem ábrázolja a tetteseket, és nem ragad le a tettnél. Nincsenek gonoszok és nem időzik a vértócsa felett, nem mutatja premier plánban a kifröccsenő vért a kamera. A vér nem főszereplő, kétségkívül sok van – 14 ezer ember tarkón lövése azzal jár – de a falon, a szereplők mögött vagy épp a lábak alatt, a földön, ahogy rutinszerűen fellocsolják egy vödör vízzel, hiszen épp csak annyi idő futja addig, amíg belökik az ajtón a következő lengyel tisztet, dróttal összekötött csuklókkal.

Nem ismerjük meg az áldozatokat sem, annál inkább a kivégzettek rokonait, barátait és azt, ahogyan hurcolják az emléket, megpróbálnak megbirkózni azzal és a velük sosem megértő hatalommal. Megismerjük a feleséget és a kisgyermeket, akik folyton az ajtót figyelik. Az anyát, aki már nem remél, de menyét kímélve nem mondja ki. A barátét, katonatársét, aki túlélt és a szovjetbarát lengyel hadsereg tagjaként hallgat és őrlődik. A tábornokfeleséget, akit megpróbálnak a náci propaganda szolgálatába állítani, de végig, a szovjetek berendezkedése alatt sem engedi férje emlékét megszálló idegen hatalmak, totalitárius diktatúrák által meggyalázni. A kisebbik lánytestvért, aki nem törődve saját sorsával sírkövet állít bátyja emlékének és a nővért, aki mindenkit óv attól, hogy akárcsak beszéljen Katyńról. A papot, aki ott volt a tömegsír felfedezésénél, ezért elviszik a hatóságok és a papot, aki az „élőket féltve” nem meri felállítani a sírkövet, mert azon a szovjet elkövetőkre utaló évszám található.



Az ulánus tiszt feleségében a Wajda édesanyjára ismerhetünk, egy másik szál fiatal fiújában pedig magára a rendezőre. Ameddig a Márványember azon jelenete, amikor ’50-es évekbeli filmriportját láthatjuk az épülő Nowa Hutáról önirónia, addig a Katyńban, a fiú jelentkezése a krakkói Képzőművészeti Főiskolán gyónás. Saját önéletrajzából tudjuk, hogy Wajda hallgatott édesapja sorsáról. Filmbéli énje jelentkezési papírján azt írja: Édesapámat megölték a szövjetek 1940-ben, Katyńban. Amikor felszólítják, hogy húzza ki, így felel: Az embernek nincs két életrajza.

Nem árulok el semmit, hiszen mindenki tudja, miről szól a film az első jelenettől, az utolsóig. A hídtól, amin a németek és a szovjetek elől menekülő lengyelek találkoznak egészen a katyńi erdőig, és földet toló buldózerig. Eltekintve attól, amit már a moziba lépés előtt is tudtunk, sokáig csak annyiról szerzünk tudomást, amennyit a szereplők maguk is tudnak. Mindaz, aminek időrendi sorrendben a legelején kellene történnie az utolsó tíz percre marad, hiszen egész addig az események utóéletét figyelhettük, a reménytől azon át, ahogy a náci propaganda kihasználja az eseményeket egész a kommunizmus alatti hazugságig és megtorlásig, a rokonok üldözéséig. A kivégzés képei mégis sokkolják az embert. Elemi erővel hatnak, megérti az ember, miért imádkoznak együtt a lengyel mozikban a nézők a kivégzésre hurcolt tisztekkel. Kifolyt a könnyem, ahogy meghallottam a miatyánk első szavát lengyelül, és a film után még sokáig nem bírtam felállni. Mások is így lehettek ezzel, mert ezúttal nem indult el senki már a stáblista alatt, pár percig néma csönd és szipogás, sóhajtás hallatszott a padsorokban. Azért nem lennénk magyarok, ha valamely honfitársunk ne érzett volna késztetést arra, hogy felszólítsa az épp távozni készülő Csurka Istvánt, hogy szégyellje magát, mert megosztja a jobboldalt. Nem mintha szeretnénk megvédeni az agg politikust, és kritikánk sem a hallott ostoba és eltájolt közhely mentén fogalmazódik meg, csak azt nem értem, hogy hogyan volt képes valaki, világnézeti tébolyától fűtve rendre utasítani valakit olyan állapotban, amikor nekem inkább valami erősre volt szükségem. Żubrowkára mondjuk, amit természetesen a katyńi áldozatok emlékére illik emelni,  gyászolni, csak a filmre gondolni, nem a napi politikára.