Ha én jobb elfoglaltság híján (a tévék egyetlen épeszű műsort sem adnak, eltekintve talán az Életképek ismétlésétől) megjelennék valahol, ahol Sólyom László, a véleményszabadság és a bazsarózsa bajnoka is ott van, és egy vajsavval töltött strucctojást vágnék hozzá, holmi tetves náci erkölcstelen hivatású édesanyját emlegetve, szigorúan csak véleményt nyilvánítanék. Nem tennék vele semmi olyat, ami miatt felelősségre vonástól kellene tartanom. Magyarország, 2008.

Jól össze van rakva ez az ország, de tényleg. Demokratikus jogállam vagyunk, alkotmányunk széles körűen garantálja az alapjogok érvényesítését. Egymás ellenében is (ostoba körülményeskedés lenne ilyenkor a mérlegelés fontosságát emlegetni, a köztársaság ádáz ellensége, akinek ilyes ötlete támad), mert az nekünk jó. Felnőtt emberek vagytok, gyerekek, mondotta egy magyartanárom, ez a helyzet most is: mint afféle jólnevelt demokráciatudatos republikánusok majd jól felmérjük, meddig mehetünk el, jól tiszteletben tartjuk egymást, és büszkén egymásra konszolidáltan véleményt nyilvánítunk.



Erről vagyunk híresek, már évek óta. Hát hogyne. Nem állítom persze, hogy teljesen haszontalan a dolog; a katasztrófaturizmus tényleg a legjobb megoldás arra, hogy főszezonon kívül is csábítsunk ide turistákat: wellness-szállók mellett kéne rendezni a nemzeti ünnepeket és felvonulásokat, hátha kicsit fellendülne a forgalmuk. Csak olyan izé. Kellemetlen, no. Ciki. Jó ideig egész ügyesen kezeltük a posztrendszerváltó hangulatot, kezdtünk magunkra büszkék lenni, aztán csak kiböffent belőlünk a korábban visszatartott hogyishíjják. Egyben, töményen. Soká tart még, mí felszívódik.

Ma már normális ember nemzeti ünnepen a belvárost akkora ívben kerüli, amekkorában az euklidészi és nemeuklidészi geometria összes szabályának értelmében lehet, de ezzel nincs is gond: normális ember nem jár ilyen helyre feszíteni, inkább nézi meg még egyszer a Kőszívűt vagy az István, a királyt (a Képzelt Riportra meg legfeljebb a Szigeten tombol, LGT-koncert előtt, pedig azt még most is jó néven tudnánk venni, ha valaki végre megmondaná – mert ez a mi hazánk, mondta a patkánymama hasonló kontextusban, mindegy).

Merthogy aki kimegy bármilyen rendezvényre, az deklaráltan azért teszi, mert balhézni akar egy nagyot. Kis döntögetés, kis dobálás, kis gyújtogatás, egy adag monnyonle, ilyesmi. Ünnepi program politikai hiperaktívaknak.



És a maguk részéről tök igazuk van ezeknek a derék hazafiaknak. Ingyenbuli, közösségi érzés (mindenre az iwiw sem jó), élményhegyek, véleménynyilvánítás, hősiességtudat a betevő nemzetirockkoncerten (tényleg, a nemzetirodckerek mit kezdenek azzal a ténnyel, hogy a műfaj alapjait mindenféle afrikánusok találták ki az ősgonosz Amerika földjén?), mifene, minden tét nélkül. Embert nem látott még senki, aki komolyan bűnhődött volna ilyesmikért. Lezárunk egy hidat, elkötünk egy tankot, összetákolunk egy füstbombát, vajsavval, tojással, döglött patkánnyal dobáljuk azt, aki nem tetszik (teszem azt buzeráns, és kimegy az utcára, tudatva, hogy van, jogokat akar és boldog lenni, kurvaannyát az ilyennek, de tényleg), oszt jó napot. Csak véleményt nyilvánítunk, istenkém, szegényes a szókincsünk, nemverbális kommunikálunk. Van ez így, egy törvény se tilcsa.