Szávay Ági az elemes nyuszi ellen. Ember a gép ellen. Vajon ki nyer? Sakkban talán még az ember, de a teniszben sajnos a gép. Volt egy pillanat, mikor az eső esetleg segített volna Áginak: a gépek, ahogy az Ózban a bádogember is, berozsdásodnak a víztől. De alighogy leesett az első csepp, olyan gyorsan tűntek fel az olyan nagy fekete esernyők a két versenyző feje felett, hogy még Demszky Gábor is irigykedve tekinthetett a kiemelten védett versenyzőkre.

Végül mintha mégiscsak a kínai elemesjátékból fogyott volna ki az energia: utolsó néhány ütését olyan csikorgó nyögésekkel küldte útjára, hogy félő volt, leszakad jól megalkotott robotkarja. Úgy látszik tervezői nem jól számolták ki Ági ellenállásának mértékét. Azt hitték a magyar emberlány előbb padlóra kerül. Így csak végül. De azért szép volt. Ember ellen biztos nyert volna.

A kézisek megint hozták a formájukat. Vezetnek, agyonverik az ellenfelet. Iskolajáték, sőt alázás. Aztán ahogy a felfújt gumilabda rózsatövishez ér, szépen leeresztettünk. Eresztésünk a brazilok orra alá dörgölte magabiztosságunk elillanását. Neki is álltak. Nem jobban, mint addig, csak ugyanúgy. Ők a hátrányból faragtak, mi belőlük. Alig volt olyan, hogy teljes csapattal álltunk volna a pályán. Igaz, ehhez a bírók is megtették a magukét. A lengyel-magyar ősi barátság jegyében. Azon az alapon, ahogy a meccset vezették, az sem lepett volna meg, ha több magyar van büntiben, mint ahányan a pályán.

Nem baj. A végén a magyar lelemény legyőzte a nyilvánvaló rosszindulatot. Tomori Zsuzsi egy másodperccel a vége előtt olyan sebességgel vágta be a vaxbogyót a brazil kapuba, hogy azt Rio de Janeiro külvárosi rosszlányai simán egy bandaközi háború pisztolygolyójának hihették volna.

A boxban sajnos nem jött be a sebesség. Mármint az ökölé. Varga Miklós hiába volt pirosban kikapott. Azért hiába, mert olvastam minap egy tanulmányt (ez komoly, tényleg nem vicc), hogy a piros színben versenyzőknek sokkal szívesebben adnak a bírók pontot, mint a kékeknek. Ezt birkózásban és ökölvívásban is megnézték, és egyértelmű volt az eredmény. Sajnos ez sem volt most elég. Vagy minden bíró színvak.

A vívásról nem sok jót lehet. Kár. Knapek Edina ugyan ötödik lett, amihez illik gratulálni, ám valahogy egy kis csillogó nyakbavalónak jobban örültünk volna. Mohamed Aida tőrrel és tőr nélkül is szép. De csak tízedik. Varga Gabriella kettővel hátrébb. Nincs gond: négy év múlva Londonban odavágnak.

A légpuska őrjítő. Csak állnak ezek az emberek és olyan mozdulatlanul tartják a légpuskát, ahogy a gellérthegyi Szabadság-szobor a pálmaágat. Aztán egy kiszámíthatatlan pillanatban apró húzás a ravaszon és már jöhet is a céltáblán az értékelés. Ami meglepő módon mindenkinek (najó, majdnem mindenkinek) tízes.

De nem ez ám a tréfa. Hanem az, hogy a tízesnél lehet jobbat lőni. Van 10.1, meg 10.2. stb. Aztán ezek a milliméterek, amik a puska csövén kb. légyfingnyi mozgás miatt térnek el, kiadják az olimpiai bajnokot. Micsoda baromság! Ilyen alapon a kvantummechnikai véletlenszerűsége alapján is avathatnánk aranyérmest. Kiszámoltam. Nálam Sidi Péter az első. Gratulálok!

Hülye egy hétfő volt. Még az iskolakezdésnél is rosszab. Pedig az is mindjárt itt van. Ám hülye hétfő után jön a kiváló kedd és a szuper szerda. Csak győzzük kivárni, csak várjunk győzni!