Első jelenet: A menet

A helyszín a Corvin köz, a Corvin mozi előtt, az idő fél négy, hűvös van. Ekkor kezd el gyülekezni a sokaság: rátelepednének a mozira, de mélyen szól az igazgató hangja: ide ne, vissza! Maradnak hát előtte. Az óra elüti a négyet, kezdik tartani a beszédet. Gyűlik a nép, az isten adta: leng a zászló, toppan a csizma, villan a vaku - bámészkodó szemeket vakítva. Öt óra múlik, mire vége szakad a szónak, indulnak is meg lassan, megfontolva. Hatig mindeki lelkes, hiszi ebből lesz valami – végig a városon, út nyílik meg neki. Bazilikánál megállva imára nyílik a száj, majd a rendőrség szól: oda sose érünk már. Konok idő hű mércéje a hetet veri, egyre lankadó hangok hallatják: fussál Feri. Eltelik még vagy fél óra, motorral menni mennyivel könnyebb volna? Mikor ezt a sokaság megtudja, gyorsul a menet, „menjünk” mondja.

Szereplők:

Tüntetők

Kétszázötven-háromszáz ember gyűlt össze a Corvin mozi előtt. Lelkes, bár képzettség nélküli szónokok váltják egymást, témájuk a szokásos. Az Árpádsávos és Magyar zászlókat két utcával arrébbról kiszúrni, kerepelők hangja is legalább addig elhallatszik. Most nem futball huligánok, skinheadek, pártfanatikusok, vagy bajkeverők jelentek meg, inkább, mintha minden „küldöttség” delegált volna egy-egy pár fős csoportot. Elképesztő az a sokszínűség, ami az ittlévő különböző fő és szubkultúrákból megtalálható.



Áll három skinhead: tar fej, fehér fűzős bakancs, bomberdzseki. Beszélgetnek, de a téma rettentő hétköznapi, szinte nem illik a gyűléshez. Mellettük díszmagyarban- rókaprémes süveggel – két meglett korú úr, akik táblákat tartanak, mik a tüntetésük hosszát hirdetik (723 nap). Kicsivel arrébb két mutatós, és a mostani trendeket maximálisan követő hölgy, akik szavak nélkül hallgatják a beszédeket. Mögöttük négy nyugdíjas, idős ember, korok igazságtalanságát tárgyalja. A másik oldalon három „bokszos” ropogtatja ujjait, balhét szimatolva. Előttük fiatal pár áll, nyakukban Fradis sállal, kik épp három metálos arc kritikájára fülelnek. Távolban boldog apuka, hat év körüli kislányával a nyakában. És valahogy mindezen emberek összeillenek.

Sajnálatos módon az arcokon nem értelem, inkább érzelmek ültek. Beszédeik lelkesek, emóciókkal (túl)fűtve, ám mellőzték mind a logikát, mind a józan észt. Sőt, sokszor önellentmondásba is keveredtek, (példának a „vörös fasiszták” jelmondatot tudnám felhozni, mely társadalomtudományi ismereteim szerint nem túl helytálló fogalom). A „magyar” szó legalább háromszázszor hangzott el. Jogosan csorbult igazságérzet, düh, félelem, mély vallásosság, gyűlölet, hazaszeretet, fanatizmus és kíváncsiság menetelt egymás mellett.

Megindult a tömeg: a rendőrség kérésére ötszáz fő eléréséig az utcán, utána a leálló sávban- így az utcán vonultak. Általában egy hangosbeszélővel ellátott „felkeltő” utasítására zengett kórusban a néha frappáns, néha szörnyű jelmondatok tucatnyi fajtája, bár sokszor az egyéni kezdeményezés is helyett kapott. A klasszikus „Gyucsány takarodj” mellé társult némi újdonág is, bár ezek száma meglehetősen csekély volt. Viszont a tömeget szidó/ buzdító kijelentések, és a „mi nem cigányozunk, nem zsidózunk, középen állunk” szinte állandó részévé vált a megmozdulásnak.



Mindenki tudja mire vállalkozott: két és fél óra séta, a majdnem esőbe forduló, szeles, hideg és szmogos budapesti délutánba. A menet az öregebbek részvétele miatt -a menetet vezető külön kérésére- kifejezetten lassan, szinte fele sebességgel haladt (megjegyezendő, hogy a második színben ezt a rendőrökre fogják). Nem agresszívak, nem kötekednek: csak hangoskodnak és vonulnak. Az egyik idősebb hölgy megjegyzi: így semmit nem ér az egész, túl kevesen vagyunk.

Fél óra telhet el, esemény nélkül. Hatalmas, páncélos kukacként mozog, a hat ember vastag és harminc méter hosszú megmozdulás. Majd a tömeg hátsó feléből távozik két tizenéves hölgy és felpattannak az egyik villamosra: „ez így tök gáz….„ hallható az egyre távolodó mondat. Fiatal cigánysrác csatlakozik a „felkeltőhöz”, szimbolizálva a vonulókon belüli előítéletek hiányát (bár némi diszkrét zsidózás azért akad). Blahát elhagyva, a kukac téglalap alakú falanxszá transzformálódik, s immáron a leálló sávot is birtokba veszi – bár a létszám nincs meg.

Egy óra telhet el, míg a folyton skandáló tömeg elkedvtelenül és szinte némán ballag tovább. A Bazilikánál pár perces ima és ének kezdődik, amelyben meglepően sokan vesznek részt (aki nem, az viszont erősen türelmetlenkedik). Még egy óra telik el, monotonul, hisz a forgatókönyvet eddigre mindenki ismeri. Csak a Nemzeti Érzelmű Motorosok húsz tagjával való találkozás alkalmából pezsdül fel az élet. Igazából ez volt az egész darab egyetlen olyan pontja, ami nem hasonlított egy gyászmenetre: őszinte és teljes volt a kiabálás, meggyorsultak az emberek és a cselekmények egyaránt. Majd beértek a térre.

A Kossuth téren folytatódott a szónoklás, néha megcsillanó realitás és éleslátás-morzsával, de azt hamar elemésztette a hazaszeretettel kevert gyűlölet sötét árja. Hét felszólaló, némi kulturális dalolászás, hungaro-rap, és perec szórakoztatta a nagyérdeműt. Egyrészt a vonulás lassúságára, másrészt az idő folyamatos elhidegülésre való tekintettel, egyre többen léptek a távozás híves mezejére, míg a végére jó, ha százan maradtak.