Egyre többen vannak Magyarországon is olyanok, akik azt mondják, hogy a megoldás kulcsa a kvázi neomarxista vezetésű országokban lehet, mint Venezuela vagy Bolívia, vagy éppen a Putyin-dominálta Oroszország.

Én nem szívesen használok egy jó ideje izmusokat. Ezek használata ma már nagyon kaotikus, az értelmezési keretek és fogalomkészletek teljesen átalakultak. Én inkább azt mondanám, hogy felértékelődött azoknak a törekvésnyaláboknak a rendszere, amelyek lényege a nemzet, mint közösség. Eufórikus érzéssel fedezik fel egyes országokban újra a nemzeti önazonosságot, s ebből az erőforrásból próbálnak újfajta nemzetstratégiát felépíteni. Ezeket a nemzet öntudat lelki háttere befolyásolja. Ezek közül az egyikre azt mondják, hogy komcsi, meg bolsi, meg neomarxista – ez elegánsabb kifejezés –, a másikra meg hogy fasiszta, soviniszta, meg egyebek. Ezek ideológiai bunkósbotok, holott mindegyikben ugyanaz mozog: a nemzet önmagára ismer, felismeri, hogy a pusztító globális véleményhatalom a nemzeti önazonosság betiltására törekszik, s elemi erővel próbálja széttörni az önazonosság felismerését gátló erőket.

Mindez Magyarországon sem lesz másként. A rendszerváltás után itt is, s a világ más részein is (hiszen ’89-’90-ben az egész világrend megváltozott) betiltották a nemzeti törekvéseket, mondván, hogy „nehogy már elkezdődjön egy önjárás”. A washingtoni konszenzus azt jelenti, hogy van egy központi kotta, amelyből játszani kell. Ez persze érthető, hiszen a globális birodalom pénzhatalmi rendszere akkor tudja kifosztani az engedelmes, identitásuktól megfosztott lokalitásokat, ha ez a folyamat végbe megy. Csakhogy a kifosztott világ egyrészt felismeri a kifosztottságát, másrészt felismeri azt, hogy pontosan a központi kották elfogadása miatt lehet őt kifosztani. Ez mindenütt a világban végbe fog menni, de nem tudjuk, hogy ennek mi lesz az eredménye, s milyen értékek mentén fognak megszerveződni az újfajta nemzetstratégiák.

Ma van egy olyan világrend, amelyben sem a volt szocialista blokkban, sem az úgynevezett „nyugati blokkban” nem lehetett tapasztalatot szerezni az elmúlt 60-80 évben arról, hogy a nemzeti öntudat hogyan, miként működik. Kérdés, ha ez most bekövetkezik, akkor tudják-e majd az államok, hogy hol van a határ, s a szó egészséges értelmében vett nacionalizmusról fog szólni ez az fajta átalakulás, vagy sovinizmusról?

A nagy átalakulások úgy szoktak zajlani, hogy amikor felbomlik a régi, akkor nem másnap következik az új. A Római Birodalom felbomlásakor sem úgy nézett ki a helyzet, hogy vasárnap este lefekszünk a Római Birodalomban, s hétfő reggel már a kora-kereszténység univerzális szakralitásának birodalmában ébredünk fel. Akkor is 300 év kellett, tele káosszal, háborúval, egyéb iszonyatokkal. Reméljük, hogy most nem 300 év lesz az agónia, de bizonyos, hogy nem fog azonnal menni.

A nagy komplex rendszereknek mindig van egy tehetetlensége, s ebben az esetben is erről van szó. Az új úgy tud megszületni, hogy meg kell tapasztalni az új határokat, s fel kell készülni arra, hogy eleinte a később kialakuló határokat át fogják lépni.

Erre országok és határok mehetnek rá…

Tetszett volna nem komplex rendszereket építeni – mondhatná magának az emberiség. Addig, amíg az emberiség természetes vonatkoztatási rendszere egyszerű volt, addig ilyen problémák nem merültek fel. Aztán elkezdtünk nagy, komplett rendszereket építeni, ma már ez a hét milliárd ember is egy egységes egészet jelent bizonyos dimenziókban. A nagy rendszereknek kockázata és mellékhatása pedig az, hogy az emberiség elveszti felettük az ellenőrzését, míg a mikrolokalitások világában viszont nem.