Május 1. - a Nagy Átverés
Boldog tudatlanság – talán ezzel a kifejezéssel lehetne leginkább leírni a rendszerváltás előtti május elsejéket. Mosolygós tömegek egy hanyatló országban.
2009. május 1. péntek 08:30 - Pénzes Dávid
A Kádár-érában az év vitathatatlanul legnagyobb ünnepe május elsején jött el. A szocializmust építő lelkes nép mosolytól és munkától pirult arccal vonult ilyenkor ki a városok nagy tereire, hogy együtt élvezze a szabadság örömét, hogy zsákbanfutással és lepényevéssel múlassa Magyarország boldog ege alatt az időt.
Május elseje lényege azonban éppen e mondatban volt elrejtve. Mert a szocializmust csupán névleg lehetett annak nevezni,valójában kommunista diktatúrát takart. Ilyenformán nem épített itt senki semmit, csak rombolt: ipart, mezőgazdaságot, társadalmat és emberi lelket - mi több, magát a jövőt.
Teljes gáz
A munkáskezek, melyek május elsején brigádokba tömörülve tűntek fel a tereken kényszergyárakat húztak fel, amikben olyan termékeket készítettek, amiket nem lehetett jó pénzért a világpiacra dobni, csak a szocialista törzsközösség országaiba erőszakolhatták a boltok koszos polcaira. A fogyasztói igénytelenség megteremtésével lehetett csak eladni azokat a minőségen aluli árukat, amikkel a magyar ipart próbálták életben tartani.
A „vas és acél országának” skizofrén gondolata, azaz az erőszakos nehézipari szerkezetváltás padlóra küldte a két háború közt kiválóan teljesítő agrárországot. A sokszor iskolázatlan, mezítlábas gyerekekből lett kommunista vezetői réteg szakmailag teljesen alkalmatlan volt egy ország vezetésére. Így lehetett, hogy a gyakorlatilag nemlétező ásványkincseinkre acélkohók és vasgyárak épültek, a kiválóan képzett földművelőket pedig szürke gyárakba terelték.
Hitelből mosolyt
Az életszínvonal-politika
A klasszikus kádárizmusnak rendszerelvévé vált, hogy az életszínvonalat a fölé a szint fölé emelje művi beavatkozással, amely szint az ország gazdasági teljesítményéből "természetesen" adódott volna. A kádárizmus politikai kockázatot érzett az olyan életszínvonalban, amelyet nem emelnek a teljesítményből adódó szint fölé. Ezt szolgálta a hatvanas években a beruházási ütem visszafogása és a nehézipari kapacitás egy részének "életszínvonal-termelésre" való átállítása, a hetvenes években a a Nyugat felé való eladósodás.
Az ország mezőgazdaságát tehetségtelen vezetőink az erőltetett államosítással teljesen tönkre tették, a belőle élőket az éhhalál szélére juttatták. A Kádári-konszolidációnak nevezett korszak ugyan megpróbálta a gazdasági szerkezetet optimálisabbá tenni, ez azonban az örökös hozzá nem értés miatt eleve kudarcara volt ítélve. Egy dolgot tehetett, pénzért vett látszatot teremtett.
Külföldi hiteleket vett fel azért, hogy a nép nyugalmát biztosítsa, hogy mindenkinek legyen pénze és boldogan érezze, van értelme a munkájának. Erről szólt valójában a május elseje is. Meg kellett adni a népnek a cirkuszt és a kenyeret, ráadásul éppen a munka ünnepén. Milyen cinikus is tud lenni a történelem: a munka ünnepén a dolgozók éppen azt a munkát ünneplik, aminek építő jellege aligha volt.
Integető elvtársak
A budapesti Felvonulási tér (ma 56-osok tere) adott helyet központi átverésnek. Itt jelentek meg a legfőbb tréfamesterek,
Kádár, Losonczi, Apró és egyéb elvtársak, akik visszafogott örömmel integettek az istenadta népnek. Százezrek jelentek ilyenkor meg látszólag önként és dalolva, ami természetesen nem volt igaz. A gyárak dolgozói ilyenkor kötelezően vonultak ki, hiszen a tömeg látszata erőt sugároz. A lufi, mely a fiatal izzadtarcú munkáslányok kezében lebegett, jól szimbolizálta az ország teljesítményét. A látszat szép és színes, míg belül csak üresség tátong.
Persze aki fiatalon vett részt e szép napon, annak a vattacukor édes íze, a lobogó zászlók a szélfútta látványa, a gomolygó embermassza ingergazdag környezete, a napfény és a nyárvárás hangulata maradhatott meg. Nekik nosztalgia minden május 1, visszasírni való emlékkavalkád. Ezt már elvenni nem lehet, újra élni viszont szerencsére nem kell.
