Az elmúlt években sokat szerepelt a bulvármédiában, az utóbbi hetekben azonban kevesebbet találkozni az ország népszerű Tibi bácsijával a címlapokon. Mi ennek az oka?

Ez abszolút törvényszerű. Mások fölhívják az újságírókat, hogy „ma vásároltam egy mit tudom én mit”, vagy „kirúgtam a feleségemet” – az ilyenek gyakrabban is szerepelnek a médiában. Engem azonban az elmúlt negyven évem arra kötelez, hogy én ne foglalkozzak mással, csak a magam munkájával.

Rendben, beszéljünk hát a munkájáról!

Rengeteg fellépésem van, s egy csomó televíziós műsorba van meghívásom – igaz, hogy saját jellegű műsorom most nincs, de készülök rá.

Elárul részleteket?

Annyit tudok most még csak mondani, hogy retro jellegű műsor lesz. Nem akarok erről most bővebben beszélni, mert még nincs itt az ideje, a csatornát és a részleteket sem fedném még fel. Annyi azonban biztos, hogy egy zenés retro műsorról szólnak a tervek.

Mint ahogy Vágó István friss példája is mutatja, nem egyszerű manapság visszatérni a képernyőre…

Ma már annyira szerteágazó a média, hogy én hiába vagyok mondjuk vasárnap a NévShowrban, a következő napon pedig valamelyik kereskedelmi tévé reggeli műsorában, valahogy az egész nem csúcsosodik ki. Bezzeg, ha az embernek saját műsora van, sokkal egyszerűbben a címlapokon találhatja magát. Látom, hogy nagyon nagy kapaszkodás van ezeknél a műsoroknál, ugyanakkor a mostanság beindított produkciók hetven százaléka – finoman szólva is – bukásra van ítélve. Pont ezért nem is bánom, hogy jelen pillanatban nincs saját műsorom.

Ön, aki kerek húsz évig csinált saját műsort biztosan tudja, hogy mi az oka a sok sikertelen próbálkozásnak.

Marha nehéz most már új dolgokat kitalálni, olyat meg pláne, melyek óriási sikert aratnak. Fásultságot érzek, előbb vagy utóbb meg kell újulnia a médiának is – állandóan ugyanazokat az embereket foglalkoztatni nem biztos, hogy egészséges dolog. Mondom ezt úgy, hogy engem is minden nap keresnek, ide hívnak, oda hívnak, rádiókba, tévékbe, mindenhova. Most már nem úgy van, hogy csak egy csatorna létezik, mint amikor a Három kívánságot az MTV-n elkezdtem csinálni.

Érezni a szavaiban, hogy büszke azokra az időkre.

Igen, hiszen húsz évig csináltam, hetvenkilenc világsztár lépett fel a műsorban, s huszonegy országban teljesítettem kívánságokat.

Csakhogy a legtöbben a mai napig ezzel a műsorral, és persze a pöttyös labdával azonosítják – ez cseppet sem zavarja?

Miért zavarna? Hiszen ez a műsor volt életem fő műve. Mindig is büszke voltam a Három kívánságra, különösen például 2000-ben, amikor kaptam egy levelet a BBC-től, hogy szerintük ez volt Európa legjobb gyermekműsora – ilyen kitüntetésekkel bizony csak kevesen büszkélkedhetnek. Nem szégyellem a pöttyös labdát, mint ahogy a retro múltamat sem. Amikor pedig két éve megkaptam a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét, végre úgy érezhettem, hogy megfelelően el is ismerték a pályámat.

Nyugtassa meg a rajongóit, hogy a megelégedés ellenére sem mond le a további fellépésekről!

Még ma is minden héten van legalább két-három fellépésem. Mivel a retrót az egyetemisták hozták be a köztudatba, így a legtöbb felkérésem is tőlük érkezik. November végéig például huszonegy gólyabált fogok csinálni. Tegnap is épp a Műszaki Egyetemen voltam a Műszaki Napokon, éjjel egy órakor kezdtem a Ganxsta Zolee és a Kartell után – nem csoda, hogy tömve volt a sátor, és fantasztikus volt a hangulat.