Amikor elkezdték megalkotni az új oktatási törvényt, mi volt a legsúlyosabb kezelendő probléma?

Hosszasan sorolhatnám azokat a problémákat, amelyek - különösen az elmúlt nyolc esztendő során - a magyar közoktatásban felhalmozódtak. Mivel gyakorló pedagógusként, egyetemi katedráról, a tanárképzésből illetve továbbképzésből érkeztem az államtitkári székbe, értem és ismerem az oktatás legtöbb területének gondjait.

A legnagyobb bajnak azt tartom, hogy a felső- és a közoktatás is csak hiányosan tölti be azon hivatását, amelyre rendeltetett. Feladta azt a pedagógiai kultúrát, amelynek sikereit köszönhette, amelynek révén kivívta Európa és a világ elismerését.

Az utóbbi években megerősödött az a filozófia, amely szolgáltatásnak tekintette az iskolát: a magyar tradícióktól idegen közgazdasági, minőségirányítási, mérési-értékelési-elszámoltatási mechanizmusokat honosított meg az oktatási rendszerben. A felsőoktatáson belül hasonló tendenciáknak lehettünk szemtanúi, a minőségelvű oktatás helyébe a mennyiségelvű, koordinálatlan tömegképzés lépett.

A gondok láttán országgyűlési képviselőként szakértő társaimmal már az előző ciklusban megkezdtük egy olyan új felső- és közoktatási koncepció kidolgozását, amely nemzeti közérdeknek tekinti az oktatást.

A tervezetek egyértelművé teszik, hogy a korábbi, a diákok kegyeit kereső szolgáltató szemlélettel ellentétben az új oktatásirányítás az oktatást közszolgálatnak tekinti.

A közoktatási rendszeren belül visszahelyeztük méltó helyére a nevelést. A hét éve lecsupaszított Nemzeti Alaptanterv tartalmi feltöltésével meghatározzuk a minden egyes diáknak alanyi jogon járó, kötelezően átadandó magyar és egyetemes műveltség és a 21. század igényeit kielégítő korszerű ismeretek minimumát. Egyenlő hangsúllyal jelenítjük meg a felzárkóztatást és a tehetséggondozást.

Szakítva azzal az Európában példátlan gyakorlattal, hogy a magyar közoktatás negyedszázada külső kontroll nélkül működik, megteremtettük a támogató-segítő-ellenőrző rendszert, amelytől komoly minőségjavulást remélünk.

Az elmúlt esztendők intézkedései alaposan megtépázták a pedagógusok tekintélyét. A pedagógustársadalom kiszolgáltatott, bizonytalan helyzetbe került. Azon szilárd meggyőződésünk alapján, hogy a jó iskolarendszer legbiztosabb alapja a felkészült pedagógus, akinek munkájára nem kevesebb, mint a nemzet jövője épül, olyan pedagógus életpálya-modell koncepcióját tettük le az asztalra, amely a fizetések jelentős emelésével helyreállítja a pedagógus pálya presztízsét, és kiszámítható életpályát kínál a pedagógusok számára.

A finanszírozás örök kérdés: hogyan és mikorra oldható meg?

Ez az egyik legnehezebben megválaszolható kérdés. Az ország súlyos helyzetének ismeretében fájó szívvel ugyan, de tudomásul kell vennünk, hogy akkor jut több pénz az oktatásra, ha beindul a gazdaság motorja és kikeveredtünk a fojtogató adósságcsapdából.

Ha minden reményeink szerint teljesül, akkor 2012-ben az oktatás egy olyan felfelé ívelő pályára állhat, amelyben fokozatosan javulnak a feltételek, emelkedik a pedagógusok fizetése. De hangsúlyozom, ez nem felelőtlen ígéret, hanem szándék, remény, akarat, amelynek megvalósulása a külső és belső körülményektől függ.

Az iskolai agresszió egyre nagyobb probléma, hogyan tehetnek ez ellen?

Az erőszak terjedése komoly probléma, de gyökere nem az iskolában keresendő. Amikor valaki agresszíven lép fel az iskolában, akkor azért a legritkább esetben az intézmény a felelős. E jelenségeket szinte kivétel nélkül mindig az otthoni, vagy a társadalomból jövő feszültség gerjeszti, az erkölcsi rend megbomlása, a fékek hiánya idézi elő.

Éppen ezért ennek a kérdésnek a megoldása nemcsak az iskolákon múlik. A problémát egyidejűleg kezelő, olyan összehangolt kormányzati cselekvésre van szükség, amely orvosolja a szociális gondokat, munkahelyeket teremt, javítja a jövedelmi viszonyokat, reményt ad a ma még reménytelen élethelyzetben lévőknek.

Az iskola annyiban segíthet, hogy családias légkört teremt és magas színvonalon neveli-tanítja a gyerekeket. Sokat kell foglalkozni velük, nemcsak a tanítási órák keretein belül.

Jó lehetőségeket kínálnak például a közös kulturális programok, sportrendezvények, kirándulások, játékok, versenyek, közös zenélés, táncolás stb.

Nagyon fontos az is, hogy az iskola olyan követelményrendszert építsen ki, amely kiszámíthatóságával biztonságot jelent a gyerekek számára. És legalább ennyire fontos, hogy a rendszer középpontjában a gyermek álljon, akitől követelünk, mert szeretjük.

Milyen eszközt lehet alkalmazni, ha megvalósul valamilyen formában az agresszió?

A modern pedagógia széles eszköztárral rendelkezik. A leghatékonyabb az érdekes, élvezetes tanítás, valamint a jutalmazás, a dicséret. De a fegyelmezésre, a büntetésre is szükség van. Olykor már a szemöldökráncolás is kellő figyelmeztetést jelent. Máskor ennél erőteljesebb jelzésekre lehet szükség.

Sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy a fegyelmezés egyrészt annak szól, aki valamit elkövetett, de egyben szól annak a közösségnek is, amelyben a rendbontás történt. A büntetés elmaradása következmények nélküli világhoz, szélsőséges esetben anarchiához vezet.

Mielőtt bárki téves következtetésre jutna, sietve jegyzem meg, hogy pedagógusként a jutalmazás híve vagyok, a büntetést nem a nevelés céljának, hanem egy szükségképpen és szakszerűen, mindig negatív érzelmek nélkül alkalmazandó eszközének tartom.