Fodor Gábor egyenesen John Fitzgerald Kennedyt idézi, aki a kínai ábécéből vezette le a válságkezelés filozófiáját: a kínai írásjel a nehézség és a lehetőség szimbólumából áll össze: ez jelenti a válságot. Szerinte sincs esély a nyilvánosság előtt érdemi tárgyalásra (nem ciki ezt be is vallani? Néznek minket, nem viselkedünk normálisan), a megoldásnak a demokratikus intézményrendszerbe kell illeszkednie. A szabad demokraták persze minden értelmes kezdeményezésben partnerek, ezért is remélik, hogy lesz folytatás, zárt ajtók között. Mert az ország érdeke az lenne, hogy a tárgyalófelek kilépjenek a szerepeikből, és a választópolgárok is érezzék, hogy az ország érdekében kell tevékenykedni. Így a liberálisok a megállapodás mellé állnak, azt támogatják.



Szól pár szót a lehetőségekről is: nem mondja fel újra a leckét, nem mondja, hogy ők bezzeg megmondták – mondja. A szabad demokraták továbbra is a reformok mellett vannak, rászorultsági szemléletet akarnak, takarékosabb államot, és bizony, az önkormányzati rendszerhez is hozzá kell nyúlni – mintha a megyei közgyűlési elnökként is működő Hargitai felé pislantana. Huszonhétezer főt foglalkoztat a szféra – sokallja, úgy tűnik. A rendszer túlméretezett, tovább kell menni itt is – mondja. Újabb felvetése is van: mihamarabb csatlakozzunk az eurózónához, erről is ötpárti tárgyalást akar. A válság így vagy úgy, de lehetőséget teremtett a reformok végigvitelére: ők ezt szeretnék (mi szabad demokraták, mi, liberálisok – hangzik el újra a korábbi fő szlogen).



Dávid Ibolya nemkülönben csalódott, és figyelmeztet arra is, hogy az IMF-tárgyalások ritkán számítanak leányálomnak Látott már ilyeneket, kemény feltételeket szoktak szabni. Érdekli az is, kerestek-e az illetékesek más lehetőségeket, és vajon mibe fog nekünk mindez kerülni. És a helyzet okai közül többen is a szociálliberális felelősséget látja. Ilyen volt a logikusan indokoltnál több kifizetés, vagy a megtakarítások akadályozása – a különböző adónemek (köztük persze kiemelten a haláladó) a megtakarításoktól veszik el a polgárok kedvét. Elvárhattak volna a jelen lévők egy bocsánatkérést – mondja. Különösen a száz napos programért mindenkitől, aki azt anno megszavazta (rajtuk kívül mindenki, most náluk a „mi megmondtuk” -labda).