Mi meg azóta is kedvesen mosolygunk(ezen), figyelmeskedünk velük, leereszkedünk hozzájuk, majd visszatérünk oda, hogy még a legdemokratikusabb államokban, jelesül az EU-ban is 54 nappal többet kell dolgoznia egy nőnek azért, hogy ugyanazt a bért megkapja, amit egy férfi egy év alatt. Azaz nekik az év nem 365 napból áll, hanem 419-ből. Mindezt sikerült elérni a fenenagy megértés, szeretet, „egyenlőséget a nőknek” és egyéb álszólamok hatására 97 év alatt. Bravó!

Bár azért vannak kedvező jelek, hiszen a legrégebbi demokráciát ápoló britek is kínkeservesen eljutottak addig, hogy a Wimbledoni tornán a női játékosok ugyanannyi pénzt kapjanak, mint a férfiak. Clara Zetkin mosolyog a túlvilágon. Az már más kérdés, hogy abban a csudavilágban, ahol ez megtörténhetett a parlamenti demokrácia zömét még mindig a bégető kanok gyülekezete irányítja, hiszen alig vannak nők az alsó és felsőházban. Yeeeeee!

Hja, patriarchátusban élünk. Jól nevelt, erőszakos hímek vezette harccal kierőszakolt békében, ahol a valódi békét kínáló női szeretet a marcona férfiak mögötti zárt térben honol. Ahol meg fennmaradt némi matriarchátus, ott érdekes módon csendesebb, megértőbb társadalom épült fel. Más kérdés, hogy az egyik ilyen szigeten a törzsfőnök hölgyet körülvevő nyafogó, kicicomázott, kifestett férfiak jellemrajza egy cseppet sem hasonlít arra, amit férfiasnak gondolunk. Vagyis ha ilyet meglátna egy európai nő, hát menten elmenne a kedve a matriarchátustól. De persze nem azért, mert tényleg így gondolja, csak így lett szocializálva és már elképzelni sem tudja másként vonzónak a férfit, csak domináns kanként, akinek alávetheti magát. Na nem mindig, de azért általában jujj, de jó is az…

Nadeakkormost hogyisvan ez a Nőnapi egyenlősdi? Ugyanis pont ez a vágyott dominancia erőszakolja a nőre, hogy „nehogymá” egyenlőnek képzelje magát, és továbbra is fenntartja a vágyott-utált egyenlőtlenséget. És az egyenlő bért és elbírálást követelő nő az, aki bizonyos helyzetekben visszavágyik a meghódított gyenge nő szerepébe, ahonnan aztán megint csak kivágtatva követelje magának az egyenlőséget. A patriarchátuson szocializálódott kan meg kidülledt szemmel bámul, és nem érti. Most hova is igazodjon?

Pedig mindent csak saját magának köszönhet a férfi, és most ennek issza a levét. Meguntuk az előjogokat, lett egyenlő gazdasági feltételű világ. Meguntuk a kartelleket, lett szabad és illőn szabályozott piac. És ennek folyományaként lett egyenlő jogokat követelő nő, aki évtízezredes elnyomatását követeli eltörölni. S mi szerencsétlen korba született kanok meg elszenvedjük elődeink erőszakosságát és tízezeréves tradíciókon kinevelt jellemrajzunkat hajigáljuk a padlásra porosodni, miközben komplett identitászavarral és depresszív stresszel reagálunk a szokatlan élethelyzetekre.

De nincs más kiút. Karinthynak csak annyiban volt igaza, hogy nő nem lehet férfi- és férfi nem lehet nő nélkül, de az marhaság, hogy a férfi nem értheti a nőt és a nő sem a férfit, mert mindkettő a másikat akarja. Megérthetjük egymást, ha ebben a látszatbékében kinevelt korban, ahol talán majd eljöhet valamilyen konszenzusos élet és pár évszázad alatt kiegyenlítődnek a bolygón élő emberek létfeltételei, nos akkor lesz létjogosultsága annak, hogy a nő megérthesse a férfit és a férfi a nőt. Mert nem lesz olyan kierőszakolt élethelyzet,hogy a férfinek - védve a nőt - ostoba távolságtartást és dominanciát kellene létrehoznia, mely eltávolítja egymástól a két nemet. Nem kell majd megkülönböztetnünk nemi szerepeket csak azért, mert állati sorsunkat átvittük a „fejlett” társadalmainkba. Nem kell majd a nőnek a balrangban védetten ücsörögve rettegve nevelnie gyermekét egyetlen védőfalban, a barlang előtt álló férfiben bízva. Talán akkor majd divatjamúlt lesz ez a szerep. Ma még, amikor kőbaltát atombombára cseréltünk ennek a naiv egyenlősdinek nincs létjogosultsága. A kanok még játszadoznak a „fapuskával” és lelkesen ordibálnak, hogy „pu, pu, le vagy lőve, én győztem” és a drága anyukák ezen megértően mosolyognak. Vagy sírnak a leomlott házfalnál ölükben elhunyt gyermekükkel, akin még öt percel ezelőtt jót derültek, ahogy fapuskázott…

Tehát még egy ideig marad a leereszkedő, féltő, óvó, gyengéd, de „namajdénmegvédelek,kicsim” jellegű megalázó szeretet. Boldog Nőnapot!

Clara Zetkin pedig még vár…