Mindenki ki van készülve, mindenki elégedetlen a bérével. Körkörös bizalmatlanság, döbbenetes mértékű feszültség. Egymást érik a rémtörténetek, melyeknek igazán csak a töredéke jelenik meg a sajtóban.

A hétköznapi kórház: mondjuk ez lehetne a címe sorozatunknak. A mi valódi, tévés kórház-sorozatunkat (ha lenne ilyen) azonnal levennék a képernyőről, illetve először kitennék a 18-as karikát, aztán letiltanák az egészet; mert nézhetetlenné válna, illetve annyira felhergelné a drága népet, hogy nem csak a képernyőt vernék szét, hanem ki tudja még mit, vagy kit. Persze az sem zárható ki, hogy ömnagukban tennének kárt, amivel, ugye, nem feltétlenül használnának a nemzetgazdaságnak és a népegészségügynek.

"Szeptemberben véget ér a kórházaknál a finanszírozási év, és az intézmények még nem tudják, hogy mi vár rájuk októbertől" - mondta Rácz Jenő, volt egészségügyi miniszter az RTL Klub híradójának a múlt héten. A Kórházszövetség leendő elnöke az egyik legnagyobb problémának azt nevezte, hogy a műtétek és a vizsgálatok költségeit csak három hónappal később fizeti ki számukra az egészségbiztosító. Tehát újabb egyeztetésekre van szükség, mert a jelenlegi struktúrát a rendelkezésre álló forrásokból nem lehet működtetni. Ami módfelett megnyugtató. Az intézmények nem tudják, mi lesz, s Rácz Jenő is csak egyeztetéseket javasol, pedig egyeztetésekkel aztán igazán tele a padlás. Bár erről a kijelentésemről nem egyeztettem senkivel.

Nem igazán tudom már, hogy mi számít rémhírnek. "Hamarosan világelsők lehetünk a kórházi fertőzések terjedése terén" - adta hírül a Magyar Hírlap. A "néha gyilkos" baktériumokat az ápolók és orvosok viszik egyik betegágytól a másikig. A fertőzések néhány év alatt 30-40 százalékkal növekedtek, míg például Hollandiában és a skandináv országokban radikálisan csökkennek (az eleve ritkán előforduló) fertőzések. Dobák András főorvos, az egyik mikrobiológiai laboratórium vezetője szerint a riasztó jelenség a zsúfoltsággal, a személyzet és a pénz hiányával magyarázható. Mint mondta: a kórházba utalt betegeket előbb elkülönítve, megfigyelés alatt kellene tartani, és csak akkor szabadna a többi beteggel egy szobába kerülniük, ha a mikrobiológiai vizsgálatuk eredménye negatív. Hát igen. Mindenkinek külön szobát! Álomszerűnek tűnik, pedig felfoghatnánk egyfajta minimumként is.



Tévedés volna azt hinni, hogy a közfeladatot ellátó, nem állami intézményekben bármivel is jobb lenne. Egy luxuskórházban nyilván minden szép és édesded, viszont az egyházi kórházak évek óta nem kapnak állami kiegészítést, annak ellenére, hogy közfeladatot látnak el. Az egyházi gyógyító intézmények élen járnak az ágyszámcsökkentésben, az ellátórendszer átalakítása miatt kétezer orvos állása is veszélybe került az országban, de a mobilitási program nem vonatkozik az egyházi fenntartású kórházak doktoraira. Úgy tűnik, hátrányban vannak az egyházi kórházak az állami, önkormányzati tulajdonú intézményekhez képest. A finanszírozás két csatornája közül az amortizációs pótlással ugyanis nem számolhatnak. "A társadalombiztosítási kasszából járó pénzt mindenütt a gyógyításra kell fordítani, de nekünk nem jár állami támogatás az épület karbantartására, műszerek beszerzésre" – mondta Velkey György, a Református Egyház Bethesda Gyermekkórházának főigazgatója a Magyar Hírlapnak. Az orvos méltánytalannak tartja a helyzetet, mert Magyarország négy egyházi kórházát világnézettől, illetve felekezettől függetlenül veszik igénybe a betegek. "A katolikus, a református és az izraelita felekezet a saját pénzét csoportosítja át – mutatott rá –, hogy a gyógyító intézményeit fenntarthassa, mert nem részesülnek az adóbevételekből".

Mai hír, hogy ötcentis csavar repült egy kiszombori férfi szemébe. Sajnos ez még nem is annyira különös. Az viszont igen, hogy csak a harmadik intézményben műtötték meg.
A munka közben, bal szemére megsérült férfit egy ismerőse vitte a makói kórházba, ahonnan továbbküldték egy magánrendelőbe. A makói kórház főigazgatója azt nyilatkozta a Délmagyarországnak, hogy intézménye az ilyen sérüléseket nem láthatja el, bár a feltételek adottak lettek volna a gyógyítására. A férfit egy magánrendelőbe küldték tehát, ahol megvizsgálták, majd átirányították a szegedi klinikára, ahol végül nagy nehezen megműtötték.

A júliustól hatályba lépett jogszabályok alapján az alapmunkaidő heti negyven óra, nyolc óra túlmunkára kötelezhető az egészségügyi dolgozó és tizenhat órát vállalhat önként, ennek díjazása azonban a munkáltató és a munkavállaló megállapodásának kérdése. Próbálok elképzelni egy ilyen megállapodást. Talán túl sokan próbálták elképzelni, azért született belőle ilyen kevés. Az egészségügyi átalakítások eredményeként például Makón és Hódmezővásárhelyen megszűnt a traumatológiai ügyelet, és míg korábban a klinika váltva fogadta a betegeket a szegedi városi kórházzal, most már csak keddenként és havonta egy hétvégén ügyeletes a kórház. Így csaknem kétszeresére nőtt a betegforgalom, miközben a túlórák díjazása az alapbér 110 százalékáról 70 százalékra csökkent és megszűnt a traumatológusoknak járó pótlék.

Az Orvosi Kamara többször szóvátette, hogy az új ügyeleti rend miatt több kórházban veszélyben van a folyamatos betegellátás. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke felszólította az országos tiszti főorvost, hogy tegyen valamit az új ügyeleti rend miatt elégedetlen orvosok érdekében. Anélkül, hogy kórházakat megnevezett volna, közölte: van, ahol 300 ágyra csak két ügyeletes orvos jut. Ráadásul több olyan esetről is tud az elnök, amikor atrocitás érte az ügyeleteseket. Szerinte ez "az egészségügyi rendszerrel elégedetlen emberek romló közhangulatával magyarázható". S ez nyilván idézőjel nélkül is igaz.

Végül apám tragikomikus társadalmi drámájával zárnám ezt a kis hangulati körképet. A címe lehetne mondjuk: „Keleti kalandok”. Szüleim, nyugdíjazásuk után egy Nógrád-megyei falu parasztházába költöztek, melynek kertjében mindig van mit csinálni; nem csoda hogy apám is bőszen tett-vett. Épp egy létrát cipelt, mikor is elesett, s lezúzta a kisujját. A felső ujjperce elmozdult kilencven fokban. Mit tegyen hát? Autóba vágta magát jóanyámmal, és irány a közeli városka baleseti sebészete.

Szépen várt ott a sorára, de nem nagyon történt semmi. Libegtek az ápolónők fehér köpenyben, bőszen dolgozott a kávé- és röntgengép. Egy idegen, szép, régi világ: fontoskodó arcok, hipószag és kövér, fehér borítékok. Apámnak vesztére volt képe úgy „előhuzakodni” vérző ujjával, hogy a vizitdíjat még nem fizette be. Kérte, kötözzék be a kezét, tegyék helyre az ujját valahogy. De előbb, ugye, a vizitdíj. Nem győzött elvtársi önkritikát gyakorolni, aztán meg rohanni a másik irodába, intézkedni. De a ragyogó, zöld TAJ-kártya csak nem akart előkerülni autós táskájából. Pontosan nem lehet kiszámítani, mi lett volna, ha nem találja meg végül.



Aztán irány a röntgen: végig egy zöldre mázolt folyosón, be egy szobába, ahol az illetékes kartásnő komolyan néz, majd köszönés helyett megkérdi apámat, hogy csöngetett-e. Ő nem érti, néz nagyokat, aztán kiderül, a folyosó elején volt egy csöngő, amit használni kell, ha a folyosóra akarunk lépni. Nincs mit tenni, nem szakad le az ég, vissza a folyosó elejére, csöngetés, aztán újra be a kis szobába. Kezdődhet a röntgen, illetve végre jöhetek az injekciók. Kicsit bekékült már apám ujja, de a baj inkább az, hogy a másik is, melyen a jegygyűrűjét viseli. Azt le kell szedni, kapja a tanácsot. Szóba kerülnek mindenféle harapófogók, s egyéb taktikák, de a gyűrű nem enged, hisz negyven éve jól érzi magát a helyén. Erre jön a fékevesztett ötlet: apám menjen át a közeli ötvöshöz, s szedesse le ott a gyűrűt, aztán jöjjön vissza, ha nem sikerül. S igen, megtörténik. Apám átmegy, kiállja a sorát, s ismerteti a problémát, az ötvös mester nem lepődik meg: azt mondja, mindig hozzá küldik a kórházból az ilyeneket. Apám erre csak annyit tud kérdezni, hogy kap-e érte vizitdíjat. Szívesen kifizeti neki is, mondja, majd aznap már hatodszor: elnézést kér.