2024. október 31. - Farkas

Cantat(a) profana

Kedden feltételesen szabadlábra helyezik a francia Noir Désir együttes hajdani énekesét, Bertrand Cantat-t, egykori barátnője, a színésznő Marie Trintignant meggyilkolása miatt börtönbüntetését töltő énekest. Az áldozat hozzátartozói és a nőjogi aktivistá
2007. október 16. kedd 11:00 - Bencsik Gyula
Mint oly sok minden, természetesen a francia zenész története sem teljesen politikamentes. Bertrand Cantat nem csupán a nyolcvanas évek elején alapított zenekara, a Noire Desir dallamos rockzenéjével szerzett magának híveket Franciaországban és világszerte, hanem politikai szerepvállalásaival is sokak szívét dobogtatta meg. Harcos baloldali aktivistaként gyakorta szót emelt a nélkülöző emberek, a kisebbségben élők felemelkedéséért, de az ismert – nem politikus – közszereplők közül elsők között tiltakozott az iraki háború ellen is.

Nem az első kultúrtörténeti eset az övé, gondoljunk csak a szintén elkötelezett baloldaliságáról is ismert kiváló regényíróra, Günter Grassra, aki a közelmúltban ismerte be, hogy világmegváltó ifjoncként a nácik fegyveres alakulatában, a Waffen SS-ben grasszált egy rövid, de kitörölhetetlen ideig. Sokan fel is hördültek, és menten máglyára kívánták a 61 éven keresztül titkolózó német Nobel-díjas regényeit.

Folytatni lehetne még a sort a végtelenségig, na nem mintha párhuzamba lehetne állítani egymással az énekes és az író történetét. Legfeljebb abból a szempontból, mégis, hogy mindkettőjükre igaz lehet a szólás: bort iszik, vizet prédikál. Esetük, és a kultúrtörténet számos halhatatlanjának számos példája komoly morális probléma elé állíthatja a zenehallgató, irodalomkedvelő vagy éppen filmrajongó közönség egyedeit: Vajon leválasztható-e az ember a műalkotásáról és fordítva?

Véleményem szerint igen. Ismerek olyan zenei szerkesztőt, aki a Cantat-Trintignan tragédia napvilágra kerülésétől kezdve nem pakol műsorába Noir Desir számokat, és olyan egykori Grass-rajongót is, aki a coming out óta megtagadja az író valamennyi munkáját, még a korábban írtakat is. Érthető a reakció, de nem igazán indokolható a kultúrbojkott.

A jó zene, a kiváló vers, dráma vagy regény, egyáltalán, a színvonalas műalkotás éppen attól az, hogy önmagában is értéket hordoz, nem pedig az alkotó magán- és közéleti aktivitása, viselt dolgai teszik értékessé, vállalhatóvá, szerethetővé. Amikor Paul Verlaine Őszi chanson című költeményét olvasom vagy hallgatom, egy pillanatra sem jut eszembe a részeg Paul, amint éppen várandós felesége hasát rugdossa. Gyönyörű a vers, oszt annyi.

Kinek jutna eszébe Ady verseinek befogadása közben a felpüffedt arcú alkoholista roncsot maga elé képzelni, mint ahogy Csurka drámáinak olvasása illetve az azokból készült színdarabok megtekintése alatt sem a vérgőzős antiszemita vadmagyart érdemes észrevenni, sokkal inkább a remek történelmi keresztmetszetet, a pompás dialógusokat, az akkor még kiváló alkotót.

Jószerivel minden művész vagy tudós és egyéb világboldogító életében fellelhető minimum egy-két szégyenfolt, valami apróbb-nagyobb hiba, netán bűn, de legalábbis mindegyikük túrta az orrát az asztal alatt vagy szellentett jókorát a tömött buszon. Kit érdekel, ha különben jót írtak, remekül zenélnek, festenek, agyat kutatnak és fociznak. Amíg a színpadon, pályán vagy a laboratóriumban vannak, kizárólag az mérendő.



Természetesen elítélendő a barátnő-élettárs-feleség bántalmazása, közvetett elpusztítása (el is ítéltetett), de attól még a Des Visages des Figures album dalai csodálatosan szólnak. Knut Hamsunt sem a Quisling-kormány kiszolgálása, hanem az Éhség című páratlan prózája miatt szereti, aki.

Jó volna, ha végre minden a helyére – a könyvespolcra és a koncertterembe, az agyakba és a szívekbe, a piedesztálra vagy a börtönbe – kerülne. Persze, ha nem, az nem az én bajom.

Kritika a Noire Desir egyik albumáról
Az együttest 1981-ben alapította három 16 éves bordeaux-i gimnazista:
Bertrand Cantat gitáros-énekes, Denis Barthe dobos és Serge Teyssot-Gay gitáros - ők azóta is együtt vannak, csak a basszista posztján történtek cserék. A Noir Désir védjegyei a dühödt humanizmus, a heroikus szellem, a sötét tónusú, okos, sőt kifejezetten költői szövegek, a szuggesztív énekhang, a puritán és mániákus gitártémák és dobütemek. Lemezről lemezre (Ou veux-tu qu'je r'garde - 1986, Veuillez rendre l'ame... - 1989, Du Ciment sous les plaines - 1991) egyre fejlődtek, az 1992-es Tostaky albummal az elsőszámú francia rockzenekarrá léptek elő, és ezt a pozíciót csak megerősítette az 1996 végén kijött, félmillió példány fölött fogyó 666.667 Club, melynek két magyar vendégművésze is volt: a hegedűs Lajkó Félix és a Párizsban élő dzsesszfúvós, a turnékon is velük tartó Szelevényi Ákos. Az album címadó számából később DJ Palotai és Titusz készített átiratot a nemzetközi szereplőgárdát felvonultató One Trip One Noise című 1998-as Noir Désir-remixlemezre.

Utóbbi kalandnak a hatása érződik a New Yorkban rögzített új albumon is: a nyitódalban, a hipnotikusan lüktető L'Enfant roi-ban például rögtön olyan érzésünk támad, mintha a zenekar analóg módon próbálna elektronikus zenére jellemző megoldásokat, hangzásokat teremteni, és később hasonló hangulatot hoz a dobgroove-os L'Appartement is (melynek magas hangon énekelt refrénje a James együttes Brian Enóval készített felvételeivel mutat rokonságot - lásd: Pleased To Meet You). Néhol (például a Leo Ferré-szövegre épülő Des Armes-ban) ambientes háttereket hallunk, mint ahogy az egész albumra a visszafogott, atmoszferikus, hipnotikus hangulatok jellemzők, néhol (például a kéttételes Son style második részében) a dob is teljesen hiányzik, vagy csak tamtam van helyette, több számban feltűnnek vonósok (Des visages des figures, Bouquet des nerfs), de a legmeghökkentőbb a 24 perces zárószám (L'Europe), amelyben vendégként a hetvenes évek francia avantgárd énekesnője, Brigitte Fontaine szaval Szelevényi elszabadult szaxofonhangjai fölött. Kínálkozó analógia lehetne a Radiohead két legutóbbi albuma, a Kid A és az Amnesiac, de utánérzésről szó sincs, főleg hogy a Noir Désir életművében már korábban is voltak hasonló kísérletek (például a Tostaky album One Trip One Noise című dalában vagy a 666.667 Club címadó számában).

Aki a régi, rockos, sodró Noir Désirt szeretné hallani, két-három dalban azt is megtalálja (Le Grand incendie, Son style 1, Lost - ez utóbbi refrénjében hallunk egyedül angol szöveget, ami szintén a változás jele, hiszen korábban a zenekar dalainak mintegy egynegyede angolul íródott). A gitárok persze, ha finomabban, kevésbé torzan is, de továbbra is dominálnak, Bertrand énekhangja továbbra is szuggesztív és érzékeny, szövegei ezúttal is magas költői értékűek és szójátékosak. A DJ Palotai segédletével sorrendbe szerkesztett számok közül a beharangozó kislemezre a finom és játékos, klarinétszólós Le Vent nous portera került, mely a szomszéd stúdióban dolgozó Manu Chaónak is annyira megtetszett, hogy rögtön beszállt gitározni - az idei év egyik legelragadóbb dalocskája.

A vibráló Des visages des figures kísérleti munka, de ez egy sikeres kísérlet, élmény hallgatni.

Forrás: http://est.hu
Kapcsolódó cikkeink
További cikkeink
Legfrissebb hírek
Legolvasottabb hírek
Legfrissebb írásaink
Legolvasottabb írásaink
Szavazás Gondolataink témában
Szívesen látná Orbán Viktort köztársasági elnökként?
Szó sem lehet róla
Jobb lenne, mint miniszterelnökként
Teljesen hidegen hagy
Csak, ha nincs más elfogadható jelölt
Igen, alkalmas a posztra
ÁLLÍTSA BE A DÁTUMOT ÉS MEGTUDJA MI TÖRTÉNT AZNAP A VILÁGBAN
A HírExtra különleges időgépével nem csupán egyetlen hírre, de az adott nap teljes híranyagára rátalálhat, az oldal fennállása óta.
Dátum: - - Idő: -
FOTÓTÁR
Felkapcsolták a margitszigeti futókör LED-világítását