Szia András! Elsősorban Te hogy vagy?

Megmondom őszintén, nem jól. Számítottunk már rá, tehát nem mondom, hogy teljesen váratlanul ért volna minket, de egy ilyen sose jön jókor. A Tunyóval eltöltött 27 év nagyon hosszú idő volt. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal ugyan, de mindig egymásra találtunk. Mindig kitaláltunk az erdőből, és mindig, amikor összeálltunk, az egy sikeres dolog volt.

Hogy jó most Neki?

Azt hiszem, hogy így. Amilyen állapotban volt, amilyen jövő várt volna rá, hogy nem vehetett volna többé mikrofont a kezébe, úgy gondolom, neki most így jobb.

Ő az az ember volt, aki, ha mikrofont látott volna, meg is ragadta volna.

Ez így van. Bármikor mentünk valahova, és megálltunk útközben enni-inni, és ott volt egy zenekar, aki játszott, egész biztos, hogy nem mentünk el a legkisebb színpad előtt se úgy, hogy ne ugrott volna föl rá, hogy énekeljen egyet.

Emlékszem, mikor az esküvőm volt 1982-ben, akkor csináltunk egy óriási lagzit. Nagyon jól éreztük magunkat, az egész P. Mobil ott volt. Volt ott egy ilyen lakodalmas zenekar, ők csinálták a hangulatot. Tunyó valamikor hajnalban fölment a színpadra és elénekelte a Procol Harum egyik dalát. Akkor azt hittem, hogy ott helyben elájulok attól, hogy mit nyújtott ott énekben. Az egy dolog, hogy ismertük, hogy micsoda hangja van, de vannak apró gyöngyszemek, amiket nem ismerhetett mindenki. Én már ’82-ben tudtam, hogy mennyire különleges emberi hangról van szó. Az ő hangja nem csak Magyarországon, hanem európai és világ szinten is ritkaság volt.

Beszéltél a családdal?

Folyamatosan kapcsolatban voltunk és állandóan konzultáltunk róla, hogy mit tegyünk, mit tehetünk, mire várunk és meddig tartsuk az egészet hírzárlat alatt. Jóban, rosszban együtt voltunk folyamatosan.

Mi lesz most a Mobilmániával?

Nagyon nehéz erre válaszolni. Már akkor döntöttünk, amikor Tunyó november 1-én kórházba került. Összehoztunk egy kupaktanácsot a kiadóval, a zenekari tagokkal, hogy mi legyen az irány. Abban maradtunk, hogy Tunyogi Péter a Mobilmánia örökös tagja lesz. Azért fog most megjelenni a Mobilmánia lemez, mert így is a tiszteletünket fejezzük ki.

A Mobilmánia egy olyan produkciót jelentett a számára, amire mindig nagyon büszke volt. Mindig mondta, hogy ez az ő utolsó esélye és mindig nagyon hálás volt nekem, hogy sikerült ezt összehoznunk. Mindig mondtam neki, hogy ne nekem legyen hálás, hanem annak örüljünk inkább, hogy együtt vagyunk. Körülbelül 20 előadást csináltunk végig, több mint 70 ezer ember látta a produkciót.

Azokra rettenetesen dühös vagyok, akiknek szinte könyörögnöm kellett, hogy egy-egy fesztiválra mehessünk. Azt mondták, hogy „majd jövőre Zefikém”, mire én azt válaszoltam, hogy „nem biztos, hogy lesz jövőre”. Sajnos igazam volt.

Te már tudod, hogy milyen itt maradni és nem elmenni.

Mindig annak a nehezebb, aki itt marad. Annak talán könnyebb, akit a Jóisten magához szólít. Akik itt maradnak, azok borzasztóan hiányolják azt, aki már nincs.

Ez talán új feladatok elé is állíthat titeket, illetve a Mobilmániát.

A Mobilmánia megy tovább. Vikidál Gyula, Rudán Joe, Kékesi „Bajnok” László, én, valamint a RockBand tagjai tovább fogjuk vinni.

Milyen furcsa, hogy elkezdtünk egy új dolgot, és megkaptuk a Jóistentől azt a lehetőséget, hogy egy kész anyag birtokában lehetünk. Büszkén és bátran kijelenthetem, hogy ilyen lemezt mind szövegében, mind pedig zenéjében nagyon régen írt magyar zenekar. Egészen elképesztő. Vadonatúj dalokról van szó, amivel a Mobilmánia a továbbélés lehetőségét kapta meg.

A koncertjeink nagy részét nyilván ezek az új szerzemények fogják leginkább betölteni, de természetesen lesznek régi Mobil dalok is, amelyekkel majd Tunyóra emlékszünk, elvégre Vikidál Gyula és Rudán Joe énekhangjai még mindig félelmetesen dübörögnek az éjszakában.