Az atmoszféra

Az Astoriától pár percre lévő étterem meglepően üresen kong szombat este hatkor, vagyis érkezésünkkor. Lent átlagosnak mondható, igényes fekete asztalok fogadnak - hozzáillő székekkel -, de ennyiben ki is merülne az vendéglátóhelység visszafogottabbaknak fenntartott szekciója. Ugyanis a sarokban két nagy latexkanapé fog közre L alakban egy alacsony fekete asztalkát, közöttük pedig vasketrecben kiláncolt, bőrruhába öltöztette plüssmaci figyel.

Eggyel feljebb - ahol nem lehet élni a dohányzás káros szenvedélyével - már az összes bútor, asztal és ülőalkalmatosság a fent említett stílushoz alkalmazkodik: fekete anyaguk tükörként veri vissza a rá eső szórt fényt. Sőt nem egy eszköz - mint a falnál felállított ember nagyságú bőrfeszület - alkalmas a vendégek kikötözésére, így a gasztronómiai élvezeteken kívül egyéb játékokra is alkalmassá teszi a helyet. A falakon pedig művészi képek fokozzák a hangulatot az S/M és a fétis kedvelői számára.



Nézelődés után helyet foglaltunk az alsó szinten - mivel dohányos is volt közöttünk, valamint az egyre szaporodó vendégek első csoportja kisajátította a kanapékat. Az első, közösen felmerült gondolat az volt, hogy ez a hely kivételesen hangulatosabb lenne egy pincehelyiségben, de a csillogó fekete bőrből készült függönyök is képesek megteremteni a „külön világ hangulatát”, valamint a külvilágtól való elzárkózást.

Étek és felszolgálás

A kellően extrém, latexruciba - és hozzá tartozó kiegészítőkbe - öltözött dekoratív pincérnő nem csak a felszolgálásban jeleskedett: két mondat után tökéletesen igazodott kissé bohókás stílusunkhoz, mégsem volt túlzottan bizalmaskodó, és csak annyi ideig „zavart”, amennyire szükséges volt. A rendelés időben megérkezett, és a kiürített tányérok és poharak sem hevertek sokáig asztalunkon.

A kikért capuchino és forró csoki nem tűnt jó választásnak: a kakaó nem nyújtott semmilyen különlegességet impozáns tálalásán kívül - inkább gyenge átlagba volt sorolható -, a capuchino meg egyenesen rossz volt. Nem ezt várjuk egy helytől, aminek a nevében a „cafe” is szerepel, elvégre ilyeneket sima éttermekben is lehet inni. De sajnos manapság divat minden második "csehó" elé odabiggyeszteni ezt a hangzatos, turistacsalogató, négybetűs szócskát minden vele elviekben járó teljesítmény nélkül.



A „restaurant” vonal ellenben kifejezetten erősen képviseltette magát. A tálalással itt sincs semmilyen probléma, sőt a fogásonkénti másfél ezres árral összevetve az összes alapanyag csúcsminősége képvisel - sehol egy mélyhűtött termék vagy konzerv alapanyag - és az adagokkal mennyisége is rendben van. A „csőben sült márványsajtos csirkemell, baconba tekerve” fűzszerezése kiváló, a hús pont elég ideig sült, csak a vegyesköretbe tartozó rizs tetejét nem kellett volna hagyni megkeményedni. A „cézár saláta csirkehússal” kritikáját pedig jól tükrözi az a tény, hogy a csapat hölgy tagja az utolsó falatig eltüntette, annak ellenére, hogy a fogás megérkezéskor megjegyezte, fogyókúrája miatt csak a felét hajlandó megenni.

Távozásunkkor már népes vendégsereg zaklatta a négyfősre duzzadt pincérgárdát, és összességében elégedetten, jóllakottan léptünk ki a budapesti éjszakába - bár maradhattunk volna a rendszerint este tízkor kezdődő extrém partik egyikén is.