Rakétpajzs

Elég nehéz a 2008-as konfliktusokat vizsgálva egységes kiindulópontra jutnunk. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy Oroszország Grúziai beavatkozása mindenképpen za év egyik csúcspontja volt, már ami az izgalmakat jelenti.

Amikor George Bush amerikai elnök bejelentette, hogy az USA Kelet-Közép-Európába szeretné telepíteni rakétavédelmi arzenálját, talán maga sem ogndolta, hogy mit fog okozni. A helyzet térségünkben érdekes módon nem is önmagáért került a címlapokra, inkább azért, mert mindig pikáns amikor Oroszország és az USA ütközik. A rakétapajzzsal pedig pont ez volt a helyzet.

Oroszország sokszor hangsúlyozta, hogy számára az amerikai fegyverek Európába telepítése nyugtalanságot gerjeszt – bár a kétoldalú kapcsolatok, legalábbis a mosolydiplomácia szintjén, eléggé kiegyensúlyozottnak tűntek.

Kés a Nyugatba

Azt persze nem tudjuk, hogy ha az USA nem akar beavatkozni a saját nemzeti érdekei mentén Európa kérdéseibe, akkor a nyáron sor került volna-e Oroszország Grúziai beavatkozására. Az orosz-grúz konfliktus mindenesetre arra jó volt, hogy világossá vált azoknak is, akik az Egyesült Államok politikájával szimpatizálnak inkább: Oroszország meg tudja magát védeni, ha akarja. Ezt a potenciálját azon a Grúzián demonstrálta, (egyfelől) amelyet nyugati támogatással bíró politikai elit vezet, (másfelől) és a nyugati földgázellátás fontos képező elosztó-központja.

Az oroszok tehát gyorsan demonstrálták, hogy ha kell, helyben is kést tudnak döfni a nyugati világba. A konfliktus közvetlen oka Dél-Oszétiában és Abháziában folytatott grúz nemzetiségi politika volt: az oroszok azzal indokolták az akciójukat, hogy a két említett tartományban elnyomják az orosz nemzetiségűeket. Más kérdés, hogy Európa több részében is élnek kisebbségek az anyaországukon kívül, nem feltétlenül megbecsülten. Sőt, a többségében albánok lakta Koszovó esetében például Oroszország kifejezetten ellenezte a különválást.



Szárnypróbálgatás

Ha másra nem, 2008 arra jó volt Oroszország számára, hogy kipróbálja szárnyait. Az Egyesült Államok agresszív politikája sokakban vetette fel az ellenpólus szükségességének a gondolatát. Oroszország akármennyire is belerokkant a Szovjetunió szétsésébe, akármennyire is megviselte a Jelcin idején kiépült oligarchák – közvetett – uralma, területe, nyersanyagbázisa birtokában mindig is esélyes lesz a szuperhatalmi státszra.

Elmondható: a szárnypróbálgatás jól sikerült. Vlagyimir Putyin elnöksége folyamán olyan módszerekkel amilyenekkel, de egy erős államot épített, ma pedig sokak szerint a háttérből vezeti azt. Hogy erős-e, az relatív, de mindenképpen erősödik a világpolitika második pólusa.