-Október 15-én töltötted be az ötvenedik életévedet: hogyan érintett?

- Meglepő. Nem vettem észre, hogy így elszaladtak az évek fölöttem, még ha a közben szinte felnőtté lett gyerekeimre való ránézésnek emlékeztetnie is kellene erre. Én általában túl sokat foglalkozom a múlttal és a jövővel, most már ideje volna megtanulnom foglalkozni a jelennel is, vagyis a nosztalgiázás és az álmodozás közé beilleszthetném végre a jelen élvezetét. Az viszont megrendít, megdöbbent, hogy sok olyan barátom, akinek velem együtt kellett volna ünnepelnie fél évszázados földi létemet, már nem lehetett ott mellettem…

-Kívülállóként furcsa elfogadnom ezt a fél évszázados kort veled kapcsolatban, hiszen remek génállományodnak köszönhetően máig megőrizted kölykös arcvonásaidat, srácos alkatodat. Most is, ahogy itt ülsz velem szemben, a Cha-cha-cha illetve a Szerencsés Dániel című filmek főszereplőjeként látlak magam előtt, amikor huszonéves főiskolásként tizenéves kamaszokat alakítottál. Gondolom, akkor is megkerestek a nagysikerű mozik kapcsán az újságok: akkoriban milyen riportalany voltál, hogy emlékszel vissza magadra?

- Nagyon más világ volt. Más közeg. Egy magyar film „ügy volt”. Nem kellett megharcolnia száz tévécsatornával, heti hat-hét pláza-filmmel, számítógépes őrült játékokkal, satöbbi, satöbbi... Másrészt akkoriban, a nyolcvanas évek kezdetén „bulvárnak” mondjuk kizárólag a Film Színház Muzsika című népszerű kulturális lap számított, ami, így utólag visszanézve már pontosan látható , milyen fontos szerepet töltött be a szakmaiság és a bulvárstílus között zseniálisan egyensúlyozva a szerény kínálatú lappiacon. Akkor még azt sem tudtuk pontosan, hogy egyáltalában mi is az, hogy bulvár. Remek időszak volt az több szempontból, hiszen a „fáradó”diktatúra már nem szólt bele a régi arroganciával a kulturális életbe, viszont megszokásból még mindig adta hozzá az anyagi támogatást. A pályám indulásának kezdeti éveiben – amikor mindenki máshoz hasonlóan én is tele voltam becsvággyal, hiúsággal - természetesen mindig nagyon örültem, ha a munkáim kapcsán megkeresett egy riporter, ha kíváncsiak voltak rám, csakhogy ez a későbbiekben érthetően megváltozott, alább hagyott a lelkesedésem.

-Részese illetve állandó főszereplője vagy a Beugró című műsorsorozatnak, amely október óta ugyan átkerült a COOL TV-re, de két éven át az MTV adott neki helyet. Ez a rövid időn belül hatalmas és persze országos népszerűségre szert tevő műsor műfaji sajátosságai, a nézőknek szakmai kulisszatitkokba való betekintést engedő adássorozat mégiscsak színházi előadásnak minősül. Csakugyan annyira szeretsz részt venni ebben a színészt próbáló játékban, mint ahogy ez „lejön” rólad a képernyőről?

- Szeretem. Kezdés előtt egy félórával emelkedni kezd az adrenalin szintem, végigpörög a három óra. Aztán kifacsart aggyal ücsörgök az öltözőben. Ezzel a társaim sincsenek másként. Kapitány Iván producer kért fel annak idején a közreműködésre.

-A Beugró színészi rögtönzések végtelen láncolata, ami nem éppen könnyű feladat: a producer tudta rólad, hogy szereted ezt a műfajt?

- Persze. Régóta ismerjük egymást. Mindenféle minőségünkben dolgoztunk már egymással. Magam már ez előtt a műsor előtt is többször megmártóztam a műfajban. Anno vígszínházbéli igazgatóm, Marton László, akinek főiskolai osztályába járva rendszeresen játszottunk, fel is ajánlotta hogy tartsak egy ilyen jellegű kurzust az aktuális osztályában, de akkor még úgy hittem az improvizáció alkati kérdés, nem lehet fejleszteni. Tévedtem. Ez az egyik fontos hozadéka számomra a „Beugrónak”. Mindeni tehetséges színész jó improvizatőr szerintem, ha ezt az állítást elhiszi magáról. Az improvizáció közérzeti kérdés. Bizalmi kérdés. A jó színésznél a fantázia eleve adott.

-Az improvizáció „fejben írás” valahol, de te ezt a valóságban, kézzelfoghatóan is gyakorlod évek óta, hiszen – egy végül meg nem valósult mozi kivételével - többed magaddal nem is egy forgatókönyv megírásában vettél már részt. Az íráskészséget nyelvész édesapádtól illetve történelem-magyar szakos tanárnő édesanyádtól örökölted vajon?

-Elképzelhető. Édesapám alapvetően pedagógus, tanított gimnáziumban is, egyetemen is, de volt Vácott – ahol sokáig laktunk - művelődési ház igazgató, nyelvtankönyveket szerkesztett. Jelenleg is tanít még, édesanyámmal együtt - aki a drámapedagógia magyar úttörőjeként is tisztelhető - mindketten fantasztikus, nagyhírű pedagógusok! Bármerre járok az országban, a hozzám odalépők egyik fele énmiattam jön, a másik fele pedig azzal, hogy mondjam meg az édesanyámnak vagy az édesapámnak, hogy XY üdvözletét küldi, hálás egykori tanítványként. Bár hasonló eset fordítva is előfordult, amikor egy tanítványa azt mondta édesanyámnak egy jól sikerült pörgős órája után, az Üvegtigrist dicsérve,hogy „aha, most már tudom, hogy Éva néni honnét örökölte a színészi tehetségét…!”

-Bár korábbi beszélgetéseinkből tudom, hogy minden szavalóversenyen indultál iskolás korodban, teljesen egyértelmű volt, hogy a Színművészetire jelentkezz, vagy volt más természetű érdeklődés is benned kamaszként?

-Egyszerre adtam be a jelentkezésemet a jogi karra és a színművészetire: utóbbin a harmadik fordulón eltanácsoltak, míg az előzőre felvettek. Elmentem katonának, de a szolgálatom ideje alatt ismét jelentkeztem színésznek, és másodszorra már sikerrel jártam. Nem volt kérdés számomra, hogy jogász akarok-e lenni inkább vagy színész…

-Ami a pályaválasztást illeti a saját családodban, gyermekeid útja érdekesen alakult: fiad konzervatóriumi növendékként klasszikus gitár szakra jár és zongorázik, kisebbik lányod franciaszakos, mellette párbajtőrözik. Nagyobbik lányod az, aki ha nagyon messze is - jelesül Kanadában -, de mégiscsak a színészi pálya rögös útjával próbálkozik: ő most a montreáli színművészeti akadémia növendéke.

-A lányom itthon kétszer is próbálkozott, nem járt sikerrel, de talán nem is baj, hogy így alakultak a dolgai. Az időeltolódás miatt nem egyszerű közöttünk a kommunikáció, de ha telefonvégre kapjuk egymást, többek között olyan elképesztően érdekes dolgokat mesél a kanadai színművészeti oktatási szisztémájáról is, hogy ámulok és bámulok! Már a felvételin is őrá, magára voltak kíváncsiak, a személyiségére, nem pedig arra, mennyire hajlítható, formálható. Finoman szólva más megközelítés mint a nálunk.

-Nem hagyhatom ki a beszélgetésünk végén a nevedhez fűződő és már az első rész után legendává lett Üvegtigrist: mikor láthatjuk végre a „beígért” harmadik részt a mozikban?

-Az én hibám, hogy nem készültünk még mindig el száz százalékosan a forgatókönyv írásával. Engem most az izgat, hogy hogyan tudjuk megtartani a történetnek azon erényeit a harmadik részben is, amelyeket még az ellenségeink sem vitatnak, hogy közben egy több szálon futó, a helyszínt is elhagyó, „filmesebb” történetet rakjunk össze.