Mai problémák

Olyan filmek kerültek idén az Oscar zsűrije elé, amik nem egy régi háborúról, kitalált bűntényről, kőkemény westernről, elképzelt szerelemről, megfilmesített fantasztikus meseregényről, vagy az ókor hőseiről szólnak. Az idei Oscar-felhozatal ezzel ellentétben kifejezetten naprakész filmekkel operál, amelyek nagy része vagy a reális jelenben játszódik, vagy maga az alapötlet is egy modern jelenségen nyugszik. Utóbbiba három remek alkotás tartozik bele: Julie&Julia, Egek Ura, és A Bombák Földjén.

Gasztroblogger

Hazánkban egy-két éve, a nagyvilágban pedig pár évvel előbb kezdődött el a gasztroblogok pályafutása, de a népszerűségük a mai napig töretlen. Egy felfutottabb szakácsnapló bevételeiből az egész család megél - külföldön a legjobbaknak pedig fényes életet is biztosít. Sőt, már blogok alapján szerveződő „gerilla-vendéglátás” is kezd divatba jönni, így sokak szerint a szakácskönyvek szerepét pár év után átvehetik eme sokkal személyesebb hangvételű és szórakoztatóbb gasztronómiai útmutatók.

A Julie & Julia egy ilyen gasztronaplót, és annak írónőjét helyezi a történeti középpontba. A gasztroblog megszületésén és felvirágoztatásán keresztül bemutatja a hús-vér főhősnő és hasonlóan megrajzolt férje életét, amelyet roppant reális párbeszédekkel és élethelyzetekkel hitelesít. Természetesen a forgatókönyvírónak nem volt nehéz dolga, hisz a valós történetet feldolgozó könyv filmes adaptációját vitte vászonra, így a realitás szinte természetes. Azonban a film hiteles forgatókönyv és a modern alapötlet segítségével sem juthatott volna el az Oscarig, ha nincs három igen fontos segítsége.

Az első a kettős történetszál: a film nem csak a gasztroblogger életét mutatja be, hanem példaképének pályafutását is - aki pedig nem más, mint Julie Child „ki megtanította Amerikát főzni”. A második a két főszereplő játék-teljesítménye: Meryl Streep egyszerűen képtelen rosszul játszani, Amy Adamsnak pedig ez az első olyan alakítása, amely egyértelműen viszi a pálmát - és az egész filmet is. A harmadik az a szerencsés véletlen, hogy a főszereplő eredetileg is a World Trade Center áldozatait megsegítő intézmény egyik öt négyzetméteres irodadobozában dolgozott, amely nem csak az élethűség élményét szilárdítja meg véglegesen, hanem egy olyan fűszerezést is ad a műnek, amitől egyedülálló fogássá válik.

Az alkotás tanulsága túl megy az, hogy „Amerikában minden álom megvalósítható” maszlagon: igazából arról szól, hogy miként törhet ki akár egy háziasszony is mindennapokból, és lehet ő maga is világformáló erő - csupán egy hobbi, és némi kifejezőkészség által.

Kirúglak, ha más nem teszi meg

Beütött a gazdasági világválság, a cégek omlanak össze, a tömeges leépítések mindennapiak - mindenki szenved. Pontosabban nem mindenki: vannak főnökök, akik túl gyávák alkalmazottaik szemébe mondani az elbocsájtás keserű tényét, így felbérelnek egy olyan céget, akik azzal foglalkoznak, hogy kirúgják helyettük az embereket. Ez a cég értelemszerűen felpörög, és új embereket is felvesz...

George Cloney élete eddigi legjobb szerepét kapta az érzelmileg elszigetelt, kissé konzervatív, a fent említett cég első emberének kijátszásával, Anna Kedrick pedig tökéletesen asszisztál hozzá a lelkes, újító gyakornok játékával. A cím magyar fordításától eltekintve a film tökéletes: nem csak hogy szellemes, komoly, hangulatos, valóságos, humoros és drámai is egyben, hanem ezeknek az arányait annyira mesterien helyezték el az alkotók, hogy egyikből sem kapunk túl sokat, vagy túl keveset.

A film mondanivalója egyrészt roppant aktuális, másrészt egyedi, hisz ilyen témáról még senki nem készített filmet: miként dolgozunk fel állásunk elvesztését? Ezen felül bemutatja a munkájába menekülő, komoly emberei kapcsolatokkal nem rendelkező „céges” vívódását is, amely embertípusból napról napra több létezik bolygónkon.

Háború van, értelme nincs

Háború van. Afganisztánban és Irakban vallási fanatikusok csapnak össze a NATO és az amerikai hadsereg erőivel. Mi történhet pontosan Afganisztánban, vagy Irakban? Hogy fogadják az ottaniak külföldi - akár a magyar - katonákat? Milyen körülmények közt dolgoznak, mivel töltik a szabadidejüket, mennyire megterhelő ez rájuk pszichésen? És egyáltalán: miért hal meg annyi katona útszéli bombáktól? A Bombák Földjén ezen, még ma is aktuális kérdésekre próbál választ adni, miközben a dokumentumfilm és az akciófilm határán ingadozik.

Ennek a filmnek is az a legnagyobb előnye, hogy abszolút valóságos elemekkel dolgozik: nincs benne értelmetlen lövöldözés, a golyók nem látványosan szelik a levegőt, és feszültség is csak reális elemekkel van fokozva - még ha ezek sokszor nincsenek is megmagyarázva. Ugyanakkor mintha túl sokat akarna markolni és keveset fogna: a sok megcélzott kérdésből egyikre sem válaszol teljesen, és nem csak az ellenség motivációjáról nem beszél, hanem a szövetségesekét sem fedi fel: mennek, mert parancsba kapták.

Viszont van két dolog, amit a film maradéktalanul véghez visz: bemutatja, hogy milyen egy háborús bombaszakértő élete, és elmondja hogy az egész hercehurca az átlagember, és az átlagkatona számára is teljesen értelmetlen. (Igaz egy, a zsűrinek írt, a producer aláírásával ellátott levél most beárnyékolhatja a film sikerét: negatív lobby miatt lehet hogy kizárják a művet a jelöltek közül.)

Tovább

Bár eme három mű már magával az alapötletével a jelen korra fókuszál, a többi sem hagyja nagy távolságban azt. A Precious egy többszörösen hátrányos helyzetű, gettóban nevelkedő kisebbségi lány története, A Seriuos Men egy mostani zsidó közösség problémait boncolgatja, és az An Education szerelmi drámája is leginkább a modern idők viszonyaira igaz, hiába játszódik 1961-ben.

Bár van több jelölt film, amelyek első látásra eltérnek ettől a tendenciától, de valójában mégse. A District 9 hiába szól űrlényekről, valójában a gettósodás egyre égetőbb problémájára kívánja felhívni a figyelmet, James Camerun Avatárjának premierje nem véletlenül esett egybe Koppenhágai klímacsúccsal, a FEL! pedig minden fantasztikus eleme ellenére a mai nyugdíjasoknak intézett felhívás. A sorból egyedül Clint Eastwood Invictusa lóg ki, amely egy legendának, Nelson Mandelának kívánt méltó emléket állítani.

Hogy miért ebbe az irányba ment a 2009-es filmgyártás, nem lehet biztosan tudni. Egyesek szerint a hasonló koncepciójú Gettó Milliomos elsöprő sikere áll a háttérben, mások szerint csupán a filmesek kifogytak az ötletekből, így kénytelenek a jelen korból alapsztorikat válogatni. Azonban van egy pozitívabb visszhang is: a filmes szakma rájött, hogy ha friss, még jelenlévő problémákat és élethelyzetekre próbál fókuszálni, akkor azzal jobban megnyerheti magának a közönséget, mint az eddigi sablonok használatával, vagy azok keverésével. Reméljük ez a tendencia folytatódik is, mert mind a nézettségi adatok, mind a díj-arányok ebbe az irányba mutatnak.