Jelenleg a Nemzeti Kamara Színház igazgatója, a Magor-mozgalom és a Magyar Gárda Egyesület alapítója: miként tudja összeegyeztetni a színházat a politikával?

A Magor mozgalom megalapításakor is a Nemzeti Kamara Színház alapító igazgatója voltam és maradtam. A Magyar Gárda Egyesület tagságától 2007. október 23-án a Hősök terén televíziós nyilvánosság előtt mondtam le. Lemondásom összhangban volt az alapító okiratban vállaltakkal, miszerint szerepem csak addig érvényes, amíg megfelelő személy nem érkezik a feladat folytatására. A személy megérkezett és én kiléptem.

A színházat a politikával úgy egyeztetem össze, ahogy mindenki más, például Ön is és mindenki, akinek a nyilvánossághoz köze van. Csak annyi része lehet a tevékenységemnek, amennyire nem megy annak rovására. Voltak és lehet, hogy lesznek is rossz döntések, és ez az arány felborulhat, de alapvetően a színházamban és a színházi, filmes életben van a helyem.

A színháznak a szórakoztatáson, jobb esetben nevelésen túl mennyiben feladata a politikai útvesztőkben kalauzként szegődni a közönség mellé?

Semennyire. A színház nem politikai, hanem kulturális intézmény. Azokat a műveket kell a lehető legnagyobb hűséggel és alázattal színpadra állítani, amelyeket a színház műsorára tűzött. Ebben nem kaphatnak helyett semmiféle pártpolitikai kikacsintások. Pártok jönnek és mennek, de a színház örök.

Igen markáns politikai véleménye van, ám az emberek egy része kiábrándult a politikából. Miért döntött úgy, hogy nyilvánosság elé tárja a szemléletét?

Kicsit zavaros a kérdés. „Nyilvánosság elé tárja a szemléletét?” Ugyanazt mondom hetvenezer ember előtt is a Kossuth téren, mint négyszemközt az öcsémnek. Nincs okom kétféleképpen beszélni. Ez nem tegnapi keletű. Nem vagyok és nem is lehetek semmilyen pártnak tagja. Rokonszenvezem mindazokkal a törekvésekkel, amelyek Magyarország javát szolgálják, és ebben a tekintetben mindegy, hogy milyen pártról van szó. Jelenleg azonban úgy tűnik, hogy az uniós érdekek és a bankok érdekei sok mindent felülírnak.

A Nemzeti Kamara Színház igazgatójaként mivel tudja segíteni a magyar értékek, kultúra terjesztését?

A honlapunkon rajta van, hogy például Moldvában, a Csángóföldön idén jártunk harmadik alkalommal. A mai napig mi vagyunk az egyetlen hivatásos magyar színház, amely életmódszerűen járja az elszakított országrészeket és a vidék Magyarországát. Ehhez a tevékenységéhez, mind a mai napig, semmilyen állami támogatást nem kaptunk. Mindemellett mégis több mint 400 előadást tartottunk idehaza és külhonban.

Vannak különféle szervezetek, amelyek az ilyen fajta kulturális vállalkozásokat lennének hivatva támogatni, nekünk azonban mindeddig nem sikerült hozzájutni ezekhez a forrásokhoz. Az egyik oka az lehet ennek, hogy négyévenként, illetve politikai kurzusonként változik a támogatandók köre. Ebbe nem tudunk bekerülni. Ennek oka az, hogy a személyem megosztó és kellemetlen a politikai hatalom számára. Még akkor is így van, ha egy külhoni előadás sorozat támogatásáról lenne szó. Ennyit a szabad véleménynyilvánításról.

A kérdésem fiktív: húsz év múlva miként képzeli el hazánkat a legjobb és legrosszabb, Ön által lehetségesnek tartott jövőképben?

Az egyik lehetőség az, hogy magától összeomlik a száz helyen repedező Európai Unió és ezzel visszanyerhetjük gazdasági és politikai függetlenségünket. Hogy ez a legjobb, vagy legrosszabb lehetőség az nézőpont és elkötelezettség kérdése.

Hacsak a legutóbbi a Lisszaboni Szerződés aláírását nézzük, amelyet úgy fogadott el a Magyar Parlament, hogy el sem olvasta, és amelynek káros következményeit máris lehet érezni, akkor felvetődik a kérdés: egy összeomlás előtt álló színtelen, szagtalan, nemzet és haza nélkül álló néhány éves, botrányokkal terhes történelmű pénzügyi szövetség, mit tud tenni, vagy akar-e tenni bármit is Magyarországért? Ugye válaszolni sem kell rá.

A másik lehetőség, hogy fény gyúl a pártok és képviselőik agyában és felmérik azt, amit évek óta méregetnek boldogabb országokban, hogy nem kell itt várni az összeomlásra, az elsüllyedésre, hanem még az előtt kell kilépni, de minél gyorsabban.

Néhány évvel ezelőtt az olajból rendkívüli módon meggazdagodott Norvégia „kezét is megkérték”. A miniszterelnök,- egyeztetvén az uralkodóval, bár ez nem kötelessége,- a következő döntést hozta kormányával egyetemben: „Norvégiának bizonyára sokba fog kerülni, hogy nem lép be az Európai Unióba, de még mindig nem annyiba, mintha belépne.”