Előzmények

Mint azt egy korábbi, terjedelmes írásban boncolgattuk, a kongói helyzet múltja és jelene nem éppen fényes, sőt egyenesen katasztrofális. A törzsi ellentétek totális háborúvá fajuló eseményláncolata vagy tíz éve kezdődött, de vége most sem látszódik. Embereket lőnek halomra, erőszakolnak és kínoznak meg. Aki teheti menekül otthonából, vagy csatlakozik valamelyik harcoló félhez, hogy ő maga is tovább szaporítsa a menekülők vagy épp a hullák sokaságát - bármelyik értelemben.

Augusztus 28-án Nkunda emberei megszegték a januári fegyverszünetet, és elkezdődött a pokol. Az áldozatok pontos számáról nincs adat, ahogy a megerőszakolt nőkről, vagy a menekültek állapotáról se. Csak egy biztos: a számok jóval tízezer fölött mozognak, a menekülőké pedig a kétszázezret is túllépi. Bár Goma előtt Nkunda önként egyoldalú fegyverszünetet hirdetett, de ez sem tartott sokáig.

Nemrégen a lázadók vezettek egy kisebb, de sikeres ellentámadást, amelyben elfoglalták Észak-Kongó egy részét, ám sikerük és helyzetük várhatóan hetente fog változni. Egyes falvak „gazdái” szinte naponta cserélődnek, az oda-visszafoglalgatás átlagos (ráadásul, mint azt már korábban is említettük, a pillanatnyi valós helyzet gyakorlatilag átláthatatlan).

Goma városából a kongói haderő kivonult - a városlakók fejvesztve követték őket –, hivatalosan csapatösszevonás céljából. Az ENSZ maradt, bár esélyük túl sok nincs az őket keményen kötő szabályzatok, és alacsony, 1700-as létszámuk miatt, bár a térség legnagyobb városát, Gomát még próbálják tartani (majd két hete a sereg tehetetlensége miatt lemondott a spanyol főparancsnokuk is). Ráadásul a lázadók a Virunga nemzeti park központját is elfoglalták, amire egész eddig egyik háborúban se volt példa (a park a világörökség része, ott él a világ utolsó 700 hegyi gorillájából 200 példány).

A segélyszervezetek sem bírják

Az emberek helyzete katasztrofális: sebesülések, éhezés, nemi erőszak, terjedő járványok (legfőképp kolera) és az otthontalanság. Nem csoda, hogy a nemzetközi segélyszervezetek jó része kint van, és megpróbál mindent megtenni azért, hogy Kongó ártatlan népéből minél többen éljék túl a háborút. Csakhogy amire képesek, az nem sok.

De ennek több oka is van: egyrészt az emberek legegyszerűbb túlélési módszere annyiból áll, hogy minél távolabb kell kerülni a harcoktól. Ez természetesen logikusnak hangzik, csak bujkálva a segélyszervezetek is sokkal nehezebben tudnak rájuk akadni, így minden nap találnak bujkálók tetemére a sűrű őserdőkben. Ráadásul nem mehetnek túl távol a táboruktól sem, ugyanis távollétükben minden, ami nincs odabetonozva, annak lába kél (élelem, járművek, gyógyszerek, életmentő berendezések, sátrak, egyszóval tényleg minden) - ráadásul ezekből egyébként sincs elég.

A helyzetet Nkunda nyilatkozata is csak nehezebbé teszi, melyben kijelenti, hogy a segélyszervezeteket ugyanúgy fogják kezelni mint a NATO erőket - vagyis ellenségként. (hasonló sors vár a Dél-Afrikai békefenntartókra, akiknek az érkezését vasárnap jelentették be). Emiatt nem egy önkéntes szedte össze sátorfáját (vagy épp hagyta sorsára) és költözött kissé délebbre vagy haza. Bizonyos régiókba - ahol talán a legnagyobb szükség lenne rájuk - pedig eljutni sem tudnak. Máshova pedig nem épp a megfelelő szállítmányok érkeznek meg: „Ezt kéne megennünk?” - emel fel egy szappant egy kibati menekülttáborban lévő férfi a sokezer érkezett darabból, aki már öt napja nem evett.

Egyes helyi szakértők, mint Onesphore Sematumba, annyira katasztrofálisnak látják a helyzetet, hogy hangjukat is felemelik a történtek fényében: „Újra kéne gondolnunk a Humanitárius segélyek kérdését.” Majd a szervezetekhez fordul: „Ha nem tudtok segíteni az embereken, legalább ne generáljatok hamis reményeket.” Ennek ellenére a szervezetek megteszik amit lehet: 135 ezer embernek nyújtanak valamiféle menedéket Goma környékén, valamint 400 ezer csomag orvosság, és több tízezer tonna élelem is útnak indult Kongó fele.

Béke(?), tárgyalás

Péntekre hívták össze a kongói helyzetre megoldást kereső csúcstalálkozót Kenya fővárosában, Nairobiban, az ENSZ közreműködésével. A találkozón részt vesz Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár, Paul Kagame, Ruanda elnöke és Joseph Kabila, Kongó vezetője (további afrikai országok képviselőivel együtt). Hiába a világszervezet és az elnökök jelenléte, az előző háború gondjait sem bírták megoldani ekképp. Az Afrikai Unió (AU) is összeült a helyzet miatt, ami remélhetőleg nem fogja megismételni a II. kongói háború eseményeit.

A célok szinte ugyanazok mint pár éve, ami a követeléseken is meglátszik: Kongó szerint a ruandai kormány ne támogassa tovább Nkundát és a tuszi felkelőket, Ruanda pedig azt akarja, hogy a kongói kormány hagyjon fel a határon átmenekült hutu milíciák pénzelésével. A helyzetet tovább súlyosbítja az az ENSZ jelentés, miszerint a lázadók ártatlan civileket lőttek halomra Kiwanjában, ami az említett világszervezet cselekvőképtelenségét is mutatja (indiai elitkatonák érkeznek most megsegítésükre, de nem tudni hogy a plusz kétezer fő elég lesz-e bármire is).

A tárgyalás nem hozott sok eredményt (miközben kellemes körülmények közt beszélgettek, addig a milíciák nehézfegyverekkel tizedelték egymást), amelynek fő oka az mint régen, vagyis hogy a lázadókat - főleg Nkundát - nem hívták meg, ráadásul az ellentétben feszülő két ország sem mutatkozott túlzottan tárgyalóképesnek.

„A kelet-kongói válság átterjedhet az afrikai Nagy-tavak egész régiójára. A nemzetközi közösség nem engedheti meg ezt” - szólt Ban Ki Mun, és minta előre látott volna. Ugyanis még aznap felreppentek a hírek, hogy angolai katonák segítenek be a Kongói kormánynak (október 28-án erre hivatalos felkérést is kaptak, de válasz elviekben nem érkezett) - és ha ez igaz, akkor a második kongói háborúhoz hasonlóan nem kell majd sok idő, hogy a környező országok mindegyike kivegye a részét a vérontásból. Az ENSZ-főtitkár „nem lehetséges katonai megoldás, csakis politikai eszközök eredményezhetnek tartós megoldást” mondata pedig mintha üresen, jelentését vesztve repkedett volna a fehér falak közt.