Az elektronikus zene virágkorát éli. Mióta a számítástechnika odáig fejlődött, hogy bárki képes néhány kattintás segítségével muzsikát – vagy legalábbis annak hallatszó valamit – előállítani, ez különösen igaz.

Néhány program letöltésével és némi zenei alapismerettel ma már bárkiből zeneszerző válhat. Ha pedig van némi pénzmag is az önjelölt zenész farzsebében, akkor egészen komoly kütyüket is beszerezhet. Ezekkel aztán olyan hangokat, kattogásokat, prüncögéseket, szisszenéseket, nyaffantásokat és durrzongásokat varázsolhat, amire a fantáziája képessé teszi.

De egy dolgot nem fog tudni senki sem kipréselni a nullákkal és egyesekkel dolgozó „hangszereiből”: a tehetséget. E nélkül hiába áldoz valaki nehéz pénzeket zenei karrierjébe. És bár 2008-at írunk, mikor a lehetőségek messze túlszárnyalják mondjuk a harminc évvel ezelőttieket, nem találunk minden sarkon kimagasló elektronikus zenei alkotókat. A tehetség viszont harminc év távlatából is ránk köszön. Sőt, ideutazik és zenél nekünk az Arénában. Az embert Jean-Michel Jarre-nak hívják.

A lemez

A francia zseni 1976-ban jött rá, hogy az elektronikus pittyegésekből, zenei hangokat is össze lehet állítani, a hangokból pedig dallamokat, a dallamokból pedig egy lemezt. Ez lett az Oxygene. A lemez, ami meghatározta a későbbi elektronikus zenét. Vagy inkább megteremtette. Olyan alap volt, amire aztán harminckét év alatt egy egész világ lett felépítve.

Ha teljesen tényszerűek szeretnénk lenni akkor az elektronikus zene születésénél Jarre-on kívül ott bábáskodott a Kraftwerk, aki 1974-ben megjelentette az Autobahn című albumát, ám ez teljesen más irányból fogta meg az éledező elektronikus világot. Inkább nevezhető az még egy fontos kísérletnek, mint zenei műnek. Jarre volt az első, aki bemutatta mit lehet kezdeni egy valódi zenésznek az akkor még egészen szokatlannak tűnő hangokkal.



…és a többiek

Azóta sokat fejlődött a világ. Jött a többi Kraftwerk és Jarre lemez, az emberek pedig kezdték felfedezni az elektronikus zene varázsát. Jött 1980-ban a Depeche Mode és megtanították a világnak az elektronikus popzenét. Aztán persze Vangelis meg Koto a két szintetizátormágus, és az elektronikus zene pillanatok alatt teljesen egyenértékű lett a hagyományos hangszerekkel játszottakkal.

De bárhova is jutott mára a számítástechnikává alakuló művészet, Jarre még mindig meg tudja mutatni mi a kiindulási pont. Az Oxygene koncertturnéja rendhagyó előadásokkal lép föl. Kizárólag régi analóg szintetizátorokkal és teljesen élőben mutatja meg, hogyan is kell ezt csinálni. Ahogy az 1976-os Oxygene album elképesztően progresszív volt, úgy a mostani koncertje is az.

„Élő” zene

Mára az elektronikus zene teljesen elszakadt az előadótól. Vannak a névtelen sokak, akik megírják a zenét, majd a számtalan lemezt DJ-k keverik össze saját ízlésük, hangulatuk szerint. Az „élő” szó a mai elektronikus zenében értelmezhetetlen. Csupán annyit jelent, hogy a már létező műveket keverik élőben: egymásra tolják, effektezik, lassítják, gyorsítják stb. Jarre ezzel szemben 2008-ban tartotta fontosnak megmutatni, hogy ez a stílus élőben is megállja a helyét, élőben is nagy élményt nyújt. A koncert előtt fel is hívta a figyelmet arra, hogy a hangszerek olyanok mint az idős hölgyek: érzékenyek és szeszélyesek, így elnézést kért, ha bármilyen technikai probléma felmerülne.

A közel ötven analóg szintetizátor, amit az előadásban használt mindegyike kuriózumnak számít, hiszen már egyiket sem gyártják. A klasszikussá vált Oxygene effekteket mind ezek segítségével szólaltatta meg. Szerencsére nem csak a legismertebb számokat, hanem a teljes albumot lejátszotta – rengeteg improvizálással.

Magyar fiú és a mágus

A legmegdöbbentőbb az volt, mikor bejelentette, budapesti sétája alatt találkozott egy magyar utcazenésszel, aki meg is hívott a koncertre. Na nem nézőnek, hanem a színpadra játszani. Pável Norbert egy „hang drum” nevű csodálatos hangokat produkáló hangszeren játszott, miközben Jarre aláeffektezte az előadást. Ezzel a csak Budapesten előadott részlettel még inkább kihangsúlyozta, hogy az elektronikus zene is lehet improvizatív, kell hozzá jócskán zenei képzettség.



A színpadkép, összhangban a koncert stílusával egészen visszafogott volt. Két kivetítő, szerény világítás, és egy hatalmas tükör, ami a színpad fölé olyan szögben volt belógatva, hogy pontosan lássuk mit művel a mester a billentyűk közt. Ezt azért kell külön kiemelni, mert Jarre nem az ilyen előadásokról híres. Houstonban, Párizsban, Lyonban és Londonban például gyakorlatilag kibérelte az egész várost. Nem stadionban játszott, hanem felhőkarcolók, házak tetején, vagy épp dokkokon. Hatalmas vásznakkal borította be a házfalakat, amiken koncertjei alatt képeket, videókat vetítettek. Háromdimenziós ábrákat rajzoló lézersugarak, és két órás folyamatos tűzijáték a város felett. A gigakoncertekkel a Guiness-rekordok könyvébe is bekerült.

A budapesti koncert után kiderült, hiába telt el harminc év, az Oxygene még mindig megállja a helyét a világban. A zene nem avult el, a mondanivaló felett nem járt el az idő, és ami ennél a stílusnál nagyon szembetűnő, a hangzás sem lett kopottabb. Ez egyrészt mutatja Jarre zsenialitását, másrészt viszont nem vet túl jó fényt a jelenlegi elektronikus zenei kultúrára. Hol vannak az olyan hatású albumok a mai zenei életből, mint ami az Oxygene volt a maga idejében?