– Theodor Stolojan visszalépésének okáról sokféle verziót lehetett hallani. Felmerül az egészségi állapota, a román gazdaság helyzete, mint elrettentő ok, s most az, hogy nem tudta volna bevinni a saját embereit a kormányba. Mi a reális ok Ön szerint?

– Ezeknek a találgatásoknak mindegyike tartalmazhat valóságelemet. Tudjuk, hogy Stolojan személyesen is jó viszonyt ápolt Traian Băsescu államfővel, valamint azt, hogy bizonyos értelemben integratív személyiség, össze tudta kapcsolni a jobb és baloldalt. A baloldalhoz kapcsolja az, hogy Ion Iliescu elnöksége alatt, a kilencvenes évek elején, 1991-92-ben egy évig a Nemzeti Megmentési Front kormányának miniszterelnöke volt, a jobboldalhoz kapcsolja az, hogy rövid ideig a Romániában jobboldalinak számító liberális párt vezetője volt, és vezetője annak a csoportnak, amely a liberális pártból kiszakadva a Basescu vezette Demokrata Párttal egyesült, létrehozva a román pártpaletta új jobboldali pólusát. Azonban a párton belül, első alelnökként erőtlenné vált, politikai súlyát mindössze a köztársasági elnök támogatása adta, holott erős párton belüli befolyására szükség lett volna egy nagykoalíciós kormány vezetéséhez. E befolyásvesztés felletti megbizonyosodást tekintem én Stolojan visszalépése fő okának. Ez egyben azt is előrevetítheti, hogy Traian Băsescu befolyása is csökkenhet a demokrata-liberális párton belül. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a 2009 végi államfőválasztáson a demokraták más jelölttel indulnának.

– Az RMDSZ-ről szólva mit szól ahhoz, hogy ellenzékbe vonultak? Így nincs meg az elég kétes kormányzati befolyás, ugyanakkor van egy – legalábbis látszólagos – szolidaritás a stratégiai partnernek tartott liberálisokkal.

– 2004-ben úgy vállalt az RMDSZ koalíciós szerepet, hogy nélküle nem lett volna többsége a kormánynak, tehát egy minimálkoalíció tagja volt. Ebből adódó befolyásának az eredményeként kerülhetett be a kisebbségi törvény a kormányprogramba. Ennek ellenére a koalíciós társaknak sikerült elszabotálniuk a törvény elfogadását. Vagyis az RMDSZ-nek még abban a helyzetben sem, amikor nélküle tulajdonképpen nem lett volna koalíciós kormány, nem sikerült fenntartania zsarolási potenciálját, most viszont még ez a helyzet sem áll fenn.

– Viszont akkor fontos tárcákat birtokoltak...

– Igen, s ezek kétségtelenül fontosak és hasznosak voltak az erdélyi infrastruktúra és a magyar intézményfejlesztés szempontjából, azonban a stratégiai célhoz, az autonómia megalapozásához már nem vitt közelebb e kormányzati időszak. Most viszont az RMDSZ már nem a 2004-es tárgyalási pozícióból kerülhetne kormányra, hanem a két nagy román párt kormányalakító megegyezése nyomán, nem szükséges, hanem járulékos, esetleges kiegészítő elemeként a kormánynak. Ezt pedig már nem vállalhatta az RMDSZ, hiszen a választási időszak diskurzusához, az autonómia-program vállalásához képest – amelybe éppen az ellenzékével folytatott verseny kényszerítette bele 2004 és 2008 között – még nyilvánvalóbb, arculatveszejtőbb lett volna a kormányzati szerep vállalása, csupán pozíciókért, jelentős programelemek nélkül.

– Az erdélyi magyar közösség számára milyen lesz a most kialakuló helyzet?

– Azt nem tudjuk, hogy az RMDSZ végig ellenzékben marad-e, mert nem tudjuk, hogy kitart-e a nagykoalíciós kormány. Azonban, ha abból indulunk ki, hogy a következő négy év RMDSZ-es kormányzati szerepvállalás nélkül telik el, akkor a most kezdődő kormányzati ciklus – mely az RMDSZ számára az első, tudatosan vállalt ellenzéki pozíció 1990 óta – alkalmas lehet egy új politikai korszak megalapozásához. Ez a feladat tulajdonképpen az egész erdélyi magyar politikai elit számára feladat, egy új szerepfelfogást, közös politikai szerkezet kidolgozására kell fordítani.

– Milyen új politikai szerkezetre van szükség?

– Úgy gondolom, ha az ideálisat és a valószerűt próbáljuk valamiképpen kombinálni, hogy olyan bipoláris politikai szerkezetről lehet szó, amely különböző tartalommal jelenhetne meg az egyes erdélyi régiókban. Székelyföldön egyrészt egy önkormányzati központú és tartalmú politikai versenyre van szükség az RMDSZ és még szerveződő ellenzéke között – enélkül a székelyföldi önkormányzatok lemaradnak a modernizációs versenyben, jóllehet, a politikai verseny csak szükséges, de nem elégséges feltétele a modernizációnak –, másrészt viszont intézményesíteni kell azokat a konszenzusteremtő fórumokat is, amelyek Székelyföld területfejlesztési stratégiáján és egy közös székelyföldi arculatteremtő politikán keresztül nem tévesztik szem elől – a verseny ellenére sem – a fenntartható közös célt: Székelyföld regionális autonómiáját.

Ehhez nem egyetlen, hanem nagyon sok, de külön-külön is működő összefogás-keret kell, ilyen lehet például – hogy csak az utóbbi idők egyik ígéretes eredményét említsem – a Székelyföldi Városok Szövetsége. A szórványban és az úgynevezett „ütközőzónában” – ott, ahol a románok és magyarok nagyjából azonos lakosságrészt képviselnek – minden bizonnyal még sokáig megmarad az RMDSZ súlya és előnye is az ellenzékével szemben, itt ugyanis az RMDSZ-nek inkább sikerül magyarságot integráló és nem politikai opportunitásokat kiaknázó szervezetként megjelennie választói előtt. Persze, sok minden függ attól is, hogy sikerül-e a Magyar Polgári Pártnak az RMDSZ ellenpólusaként felépítenie önmagát, olyan pólusként, amely legtöbb kérdésben el tudja mondani, mi az alternatíva. Ettől még nagyon messze áll az MPP, következésképpen a konszenzusteremtés kiindulópontja hiányzik.

A másik fontos kérdés a verseny-konszenzus viszony stratégiai szabályozásában: a támogatási rendszer megfelelő struktúrája. Az a támogatási rendszer, amely eddig megvalósult – például a Communitas Alapítványon keresztül – túlságosan RMDSZ-centrikussá vált. Sokan voltak, akik – távolról sem alaptalanul – klientúra-építéssel vádolják a Szövetséget. A civil társadalmat érdemibb módon is be kell vonni az elosztásba, anélkül azonban, hogy a támogatás fő irányvonalait teljesen kivonnánk a kulturális politika ellenőrzése alól.

– Ha már civil társadalom: Kelemen Hunor azt nyilatkozta, hogy ami várható most románok és magyarok között, ahhoz képest a szlovák helyzet gyenge vicc.

– Több mint egy éve erdélyi elemzők is le-leírják, hogy egy „szlovák forgatókönyv” nem kizárt Romániában sem. Úgy vélem: valóban nem kizárt, ennek lehetősége fennáll. Az erdélyi magyar társadalom tulajdonképpen ebben a helyzetben tapasztalná meg, hogy az a virtuális politikai védőburok, amit az RMDSZ neki kiépített rendszerként prezentált, nem lesz elégséges, hogy a demokráciával való élés keményebb eszközeire is szükség lehet. Ugyanis az történt, hogy az RMDSZ hosszú ideig tartó kormányzati szerepvállalásának eredményeképp, az erdélyi társadalom és civil társadalom a demokrácia-kontrollban betöltött szerepét átengedte a Szövetségnek. Ennek eredménye például, hogy kevés olyan szervezet, egyesületi forma, vagy mozgalom létezik, amelynek célja közvetlenül a demokratikus értékek megőrzéséhez, a demokratikus kontrollhoz kapcsolódik. Nem volt például emberi jogi kérdésekben megszólaló civil-szakmai magyar szervezet, helyettük viszont nagy számban voltak és vannak kulturális civil szervezetek, amelyek szerepe természetesen nem lebecsülendő a kisebbségi nemzetépítésben. Most azonban többről és másról van szó, mint az RMDSZ szerepének a visszaigazolásáról a kulturális reprodukció területéről.

– Mi a helyzet a román társadalommal ebből a szempontból?

– Valószínűleg meg kell találni a román közvélemény civil szintű és a nyilvánosságon belül ható, erőteljesebb provokálásának a formáit, eszközeit is. A román társadalommal és partnerekkel szemben egy rámenősebb, a kérdések lényegéhez közelebb vívő vitalehetőséget kell találni – ami eddig nem történt meg. Sok vitát az alsóbb szintekre kell levinni, differenciálni kell helyszínek, partnerek, csatornák szerint. Nem tudom, van-e erre elegendő eszköz, de világos, hogy ezt kell tenni. Ez persze nagyon nehéz lesz, sok idő kell hozzá: a román politikai elitnek az a célja, hogy a közvitákat monopolizálja a társadalommal szemben, és ebben az RMDSZ sem tér el a politikai elit egészétől. Persze, ez mindenütt célja a politikai elitnek... Ez az utóbbi sajátosságnak egyébként negatív kihatása van a magyar-magyar vitákra is, alighanem, ez az egyik fő akadálya annak, hogy az előbb említett, versenyt és konszenzuskeresést ötvöző politikai szerkezet létrejöhessen.